László Zoltán – Hiperballada

Miközben ezt a könyvet olvastam, a soha meg nem történt dolgokról nosztalgiáztam. Az eddigi legjobb magyar, leginkább magyarokról szóló „mi lett volna, ha…” felütésű regény, amivel találkoztam. Műfaját tekintve sci-fi, valójában azonban inkább a közvetített életérzés fogott meg benne, nem az „űrhajós-lézeres” körítés. Amiből amúgy is kevés van.

2019., Budapest, Magyar Népköztársaság, Szovjetunió. Ennyi elég volt a fülszövegből ahhoz, hogy a kosaramba tegyem. Nekem a kommunizmusból csak a május elsejei felvonulások maradtak meg, a majálisok, meg az ingyenes strand. Még 10 éves sem voltam, mikor szétbontották a drótkerítést az osztrák határon, az igazi népgazdaságot is csak a történelemkönyvekből ismerem. De ha annak idején nem történik meg a rendszerváltás, valami olyasmiben élnénk, ami a könyvben van. Néhány technika még valószínűleg tényleg nem létezne nagyjából 10-12 évig, de a rendszer egésze nagyon hasonlítana.

A cselekmény három szálon fut, a három főszereplő egymáshoz közeledése során ismerjük meg a teljes képet. A kezdés tipikusan akciófilmes jelenet: a KGST-határon épp szigorúan titkos implantátumokat akarnak kicsempészni. Van itt minden, ami kell, tél, hóvihar, géppuskás határőr, csúcstechnika. Aztán a malőr, ami miatt az egyik főszereplő végül is belekeveredik a dologba. Igyekszem nem lelőni a poénokat, úgyhogy innentől szolidabban fogalmazok. A tagot kihúzzák a csávából (nyomok eltüntetése az Adatközpontból, klinikai műtétek sora, hogy a rokkant veteránból ép ember legyen, ilyesmi), persze, nem ingyen. A viszonzás egyszerű rutinfeladat, csupán meg kell találni egy lányt (a másik főszereplő). Egyszerű rutinfeladat, dacolva a Szolgálatokkal, a régi ellenségekkel.

A lány is csak belekeveredik a dologba. Az öregember, akinél lakik, egyszer ad neki egy neurofilmet, amit ő továbbértékesít egy egyetemi tanárnak. Bizonyos körökben divatos efféle, a Hálózati Hatóság által szamizdatnak tartott dolgot birtokolni. Ez azonban nem a szokásos virtuális valóságban játszódó film, hanem olyan, amit nem lenne lehetséges létrehozni. Érzéseket ad át, nemcsak az érzékeket csapja be. Gyakorlatilag egy tudatlenyomatot vetít az ember fejébe.

A harmadik főszereplő, a félfeudális iszlám uralmi rendszerben élő Kemal rátalál a filmre a sorbonne-i egyetem archívumában, és az élmény hatására kutakodni kezd. Megszökik a nagyapjától, és a Holdra megy, egy elfeledett bázisra, ahol a magyar Pierr az egyedüli társa. Lassan körvonalazódik a kép, de a könyv feléig még nem nagyon lehet sejteni, hogy ez mi is.

Említettem az elején, hogy nem az effektek, hanem az életérzés adja el a sztorit. A regény felénél járva már otthon érezzük magunkat a világban, ahol sosem volt rendszerváltás, a technológiai verseny győztesei a szovjetek, ők uralják az űrversenyt, és a legfejlettebb számítógépek által megteremtett virtuális valóságok segítségével még az állampolgárok gondolkodását is. Ebben élnénk, ez lenne a jelen, a jövő, és ez elképesztően hihető módon van tálalva.

A történet nagyjából ennyi. A veterán a lányt keresi (megtalálja), a lány menekül (úgy néz ki, megmenekül), Kemal a filmet keresi, illetve a készítőit, és a lányt megfelelő kiindulási pontnak hiszi. Tényleg nem akarok spoilerkedni, de aki idáig jutott, az most tegye le kicsit a könyvet, és gondolkodjon el. Mire lehetne használni a virtuális valóságok korában egy olyan technikát, ami az érzékek mellett az érzéseket is kezelni, használni képes, ami tudatlenyomatot hozhat létre a tárolóeszközökön? Van utalás is rá, bár nekem csak a végén esett le a dolog.

Miért éri meg elolvasni? Ha elmúltál 35-40, akkor láthatod, hogyan nézne ki ma a világ anélkül a bizonyos esemény nélkül. Ha még nem múltál el, akkor láthatod, miről maradtál le. Ha szereted a sci-fit, akkor azért.

A könyv bolti ára 1800 forint, de nem művészet egy aluljáróban megvenni négyszázért újonnan.