Egyetlen vásárló állt csak a pultnál, alacsony, tagbaszakadt, kékre borotvált arcú férfi, orrán csontkeretes pápaszem, fején újdonatúj, gyűretlen kalap, melynek szalagja sem volt elzsírosodva, kezén rozsdavörös szarvasbőr kesztyű. Orgonaszínű felöltő födte termetét. Parancsolóan morgott valamit a fehér köpenyes, kék sapkás eladónak, aki kiszolgálta. Az eladó most éles késsel (feltűnően hasonlított ahhoz a késhez, amelyet Lévi Máté lopott a péktől) leválasztotta egy zsírtól csöpögő, rózsaszínű lazacról kígyóbőrhöz hasonlatos, ezüstös bőrét.
– Ez az osztály is kifogástalan! – jelentette ki Korovjov ünnepélyesen. – És ez az idegen is roppantul megnyerő – tette hozzá, ujjával az orgonaszínű hát felé bökve.
– Nem, Fagót, ebben tévedsz, barátocskám – válaszolta a Behemót elgondolkozva. – Az orgonaszínű úrnak az arcából valami hiányzik, legalábbis szerintem.
Az orgonaszínű hát összerezzent, de valószínűleg csak véletlenül, hiszen külföldi lévén, nem érthette, hogy mit beszélnek oroszul a háta mögött.
– Jó lenni lazác? – kérdezte szigorúan a külföldi.
– Párja nincs! – válaszolta büszkén az eladó, és kecsesen kapirgálta a kés élével a lazac bőrét.
– Jót szeretek, rosszat ne! – folytatta éppoly szigorúan a külföldi vásárló.
– Hogyne, mi sem természetesebb! – helyeselt az eladó lelkesen.
Ismerőseink ekkor otthagyták a lazacvásárló külföldi urat, és elsétáltak a cukrászati pult sarkáig.
– Fülledt nap van ma – fordult Korovjov a fiatal, pirospozsgás eladónőhöz, de választ nem kapott. – Hogy a mandarin? – tudakolta ezek után.
– Harminc kopejka kilója – válaszolta az eladónő.
– Borsos ár, mi tagadás... hm, hm... – hümmögött, sóhajtozott Korovjov; egy pillanatig gondolkozott, majd társához fordult: – Egyél, Behemót.
A kandúrképű a hóna alá fogta a benzinfőzőjét, levette a piramisról a legfelső mandarint, héjastul befalta, és nyomban hozzálátott a másodikhoz.
Az elárusítónőt halálos rémület fogta el. Arcából elszállt a pír.
– Megőrültek? – sápítozott, és kiejtette kezéből a süteményfogó csipeszt. – A csekket! Adják ide a csekket!
– De, lelkecském, aranyom, szépségem! – hízelgett Korovjov a pultra dőlve, és az eladónőre kacsingatva. – A jelen pillanatban elfogyott a valutánk, ejnye, no, mit csináljunk! De esküszöm, hogy legközelebb, de legeslegkésőbb hétfőn, mindent megfizetünk teljes értékben! Itt lakunk nem messze a Szadovaján, ott, ahol a tűz ütött ki...
A Behemót eközben felfalta a harmadik mandarint, aztán bedugta mancsát egy csokoládétáblákból feltornyozott ravasz építménybe, kihúzta az egyik legalsó táblát, amitől persze az egész összedőlt, és bekapta a csokoládét, sztaniolburkolatával együtt.
Az eladók a halaspultnál sóbálvánnyá meredtek, késsel a kezükben, az orgonaszínű külföldi a betolakodók felé fordult, és abban a minutában kiderült, hogy a Behemótnak nincs igaza: az orgonaszínűnek semmi sem hiányzott az arcából, ellenkezőleg, még sok is volt belőle – két orcája hájasan, petyhüdten csüngött le. Tekintete riadtan ugrált jobbra-balra.
Az elárusítónő arca elsárgult ijedtében, torkaszakadtából felvisított:
– Pal-oszics! Pal-oszics!
A kiáltásra a szövetosztályról is odacsődültek a vásárlók, a Behemót pedig otthagyván a cukrászat csábító remekeit, mancsát a "Minőségi kercsi hering" feliratú hordóba mélyesztette, kiemelt két heringet, és elnyelte, csak a farkát köpte ki.
– Paloszi-i-cs! – hangzott fel ismét a kétségbeesett segélykiáltás a cukrászpult mögül, a halaspulti eladó pedig felhördült:
– Mit művelsz, te disznó?!
Pavel Ioszifovics máris a helyszínen termett. Tiszta, hófehér köpenyben feszített, akár egy sebész; zsebéből ceruza kandikált elő. Láthatóan tapasztalt férfiú volt, mert amint meglátta a Behemót szájában a harmadik hering farkát, egyetlen szempillantás alatt fölmérte a helyzetet, s erélyes kézmozdulattal kiadta a vezényszót:
– Fütyülj!
És a portás a kettős üvegajtó közéből kipenderült az utcasarokra, és máris felsüvített a baljós fütty. A vásárlóközönség ezalatt körülvette a két mihasznát, és Korovjov akcióba lépett.
– Polgártársak! – kiáltott fel vibráló, vékony hangon. – Micsoda dolog ez? Ki hallott ilyet? Ez a szegény ember – Korovjov itt még érzelmesebben rezegtette a hangját, és a Behemótra mutatott, aki haladéktalanul sírós ábrázatot vágott –, ez a szegény ember naphosszat gyorsforralókat javít. Megéhezett... és honnét vegyen valutát?
A máskor higgadt Pavel Ioszifovics elveszítette önuralmát, szigorúan rárivallt Korovjovra:
– Fogd be a szád! – És újra, még türelmetlenebbül intett, mire odakinn még vidámabban süvítettek a füttyjelek.
Korovjovot azonban nem hozta ki a sodrából Pavel Ioszifovics közbelépése. Rendületlenül folytatta:
– Igenis, fölvetem a kérdést: honnét? Éhség, szomjúság gyötri a szerencsétlent, melege van, hát megkóstolt egy mandarint a szegény éhenkórász! Az ára három kopejka. És tessék, máris fütyörésznek, mint a csalogány tavasszal az erdőn, felabajgatják a rendőrséget, elvonják fontosabb dolgaitól. És neki mért szabad? – Azzal Korovjov az orgonaszínű, tagbaszakadt alakra mutatott, amitől annak arca eltorzult rémületében. – Mi fán terem? Honnét jött ide? És miért? Talán unatkoztunk itt nélküle? Mi hívtuk meg? No persze – és a volt karvezető gúnyosan húzta el a száját –, amint látják, elegáns orgonaszínbe van öltözve, meghízott a sok lazachúson, dagad a valutától, és nekünk, minekünk mi marad?! Ez nekem fáj, fáj, fáj! – üvöltött, jajveszékelt Korovjov, mint régi esküvőn a vőfély.
Pavel Ioszifovics haragosan megrázkódott e tapintatlan, ostoba és alighanem politikailag kártékony beszédek hallatára, de – akármilyen furcsa – az összesereglett közönség szeméből kitetszett, hogy sokan egyetértenek vele. S mikor a Behemót rongyos, koszos kabátja ujját szeméhez illesztve, tragikusan felzokogott:
– Köszönöm, hű barátom, hogy szót emeltél értem! – akkor csoda történt. Egy szegényesen, de tisztán öltözött békés, csendes öregecske, aki három darab mandulás kiflit vásárolt a cukrászosztályon, hirtelen átváltozott. Szeme harcias villámokat lövellt, arca elvörösödött, földhöz vágta a süteményes zacskót, és vékony gyerekhangon elordította magát:
– Igaza van! – Aztán felkapta a keze ügyébe eső tálcát, lesöpörte róla a Behemót által lerombolt csokoládé Eiffel-torony maradványait, baljával lekapta az orgonaszínű külföldi fejéről a kalapot, jobbjával pedig lendületesen fejbe vágta a tálcával. Akkorát szólt, mint mikor teherautóról bádoglemezeket dobálnak le a földre. Az imigyen fejbe kólintott kopasz külföldi úr elsápadt, megtántorodott, és estében beleült a heringeshordóba, sós levet fröcskölve maga körül szökőkút alakjában. És ekkor történt a második csoda. A kádba pottyant külföldi tiszta orosz nyelven, a legcsekélyebb idegen akcentus nélkül ordítani kezdett:
– Segítség! Megölnek! Gyilkosok! Banditák! – Nyilván a sokk hatására hibátlanul beszélte az addig ismeretlen orosz nyelvet.
(Részlet Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita – Korovjov és a Behemót utolsó kalandjai)
Az utolsó 100 komment: