„...majd gyermekeink egy szép napon...azt fogják hinni, szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek...minden reggel fölkeltek, és büszkén elindultak az élet járdáján-fogalmuk sem lesz róla, milyen képtelenül vad, őrült és szertelen volt valójában az életünk, az éjszakánk, a poklunk és az egész értelmetlen lidérces út. Belül pedig minden üres, se kezdete, se vége, szánalmas tudatlanság az egész.”
Jack Kerouac: Az Úton című regénye utolsó sorai:
...Így hát Dean nem jöhetett velünk, én pedig nem mást, mint hogy hátraüljek a Cadillacbe, és onnan integessek vissza. A volánnál ülő bukméker szintén nem akart tudni Deanről. Használt, molyette felöltőjében, melyet csakis a fagyos keleti időjárás miatt vett fel, végül is magányosan baktatott el: pillantásom elkísérte, míg be nem fordult a Hetedik Avenue sarkán, hogy tekintetét előreszegezve, újra nekivágjon az útnak, Szegény Laurám, akinek mindent elmeséltem Deanről, majdnem elsírta magát.
- Nem lett volna szabad így elengednünk! Mit csináljunk?
Hát elment...a jó öreg Dean elment – futott át agyamon, de hangosan csak annyit mondtam:
- Nem lesz semmi baja.
Ezek után szomorúan és kelletlenül elmentünk a koncertre, amihez eleve nem volt semmi kedvem, végigültem, s közben egyre Dean járt az eszemben: az, hogy újból vonaton ül, s több mint háromezer mérföldet utazik ezen a szörnyű földrészen át, holott azt sem tudja, miért is jött ide tulajdonképpen, ha csak nem azért, hogy engem meglátogasson.
Így hát Amerikában, mikor alkonyatkor az omladozó, régi mólóról figyelem a végtelennek tűnő égboltot New Jersey felett, s magamba szívom a föld illatát, a földét, mely egy darabban terpeszkedik innen a Nyugati Partig, behálózva utakkal, azokon pedig emberekkel, akik e végtelen és mérhetetlen földről álmodoznak, s Iowában – tudom – sírnak már a gyerekek, mert ott senki nem törődik velük – ma éjjel kihunynak a csillagok, hát nem tudom, mily kétbalkezes mackó az Isten, bizonyára lehanyatlik már az esthajnalcsillag is, halvány, szikrázó fényét hullatja a prérire, s mindez nem sokkal a teljes és tökéletes éjszaka beállta előtt, mely áldást hoz a földre, sötét fátylába burkolja a folyókat, betakarja a hegycsúcsokat, bebugyolálja az utolsó partot is, és senki, de senki nem tudja, hogy mi vár rá, csak azt tudja, hogy mind magányosabb öregebb, nyomorultabb lesz – ilyenkor Dean Moriartyra gondolok, sőt, még az öreg Dean Moriarty is eszembe jut, az atya, akit nem találtunk meg soha – ilyenkor Dean Moriartyra gondolok.
Az utolsó 100 komment: