Régi vágyam, hogy legalább megközelítőleg olyan jó pizzát süssek egyszer, mint amilyet akár a leglepukkantabb nápolyi pizzériában is tudnak készíteni. Persze, mivel nincsen fatüzelésű pizzasütő-kemencém, ez eléggé elérhetetlen célnak tűnik. De én azért alkimistákat megszégyenítő kitartással kísérletezgettem, és úgy éreztem, minden alkalommal közelebb kerültem az áhított célhoz. Mindig egy kicsit másként csináltam valamit. Most nem az ízesítésről és a feltétekről van szó – az egyéni ízlés dolga –, hanem az alapokról, a tészta állagáról, ízéről, ropogósságáról, és arról az érzésről, amikor egy tökéletes pizzába harap az emberfia. Ez kérem szépen, egyetemes, mindenkire érvényes, mondhatni: egzakt. Itt most nem beszélek azon szerencsétlen eltévelyedettekről, akik a vastag tésztás kalácsszerű amerikai változatot kultiválják. Itt kérem, most pizzáról van szó! Sőt, PIZZÁRÓL!
Azt gondolom, eddig sem a tészta receptjével volt a gond. Az jó. De rájöttem, hogy sok múlik a tészta formázásán és a sütés módján. Persze, ezzel sokaknak nyilván nem mondtam semmi újat! Mégis azt hiszem, mostanra, több mint tíz év „pizzázás” után, sikerült elérni a célomat, és elkészítettem a körülményekhez képest tökéletesnek nevezhető pizzát. Ráadásul – mint egy jó tudóshoz illik – még kétszer megismételtem, ugyanazzal az eredménnyel. Ezt nevezik a tudományban bizonyított kísérletnek.
A pizzatészta adott. Elkészítettem az itt leírtak szerint. Az első lényeges dolog, hogy ne használjunk nyújtó/sodrófát. Kézzel alakítsuk ki a pizzatésztát, nem baj, ha nem lesz szabályos kör alakú. Egy belisztezett deszkára tegyük az átgyúrt tésztát, egy kicsit lapogassuk meg, hogy egy korongalakot kapjunk, majd kézbe véve, belülről kifelé haladva, körbe-körbe forgatva nyújtsuk. Ha már a közepe eléggé elvékonyodott, a deszkára fektetve, a vastagabb széleit tenyérrel nyomkodjuk kifelé, így nyújtva tovább. Vigyázzunk, nehogy kiszakadjon!
Egy másik deszkára szórjunk kukoricadarát, és arra tegyük a kinyújtott tésztát. Nem muszáj pizzaszószt főzni, csak kenjük meg Mutti Polpa márkájú, konzerv darabolt paradicsommal (nyáron használjunk apróra vágott, tőérett paradicsomot), a szélét kihagyva kb. két centi szélességben. Szórjuk meg egy csipet oregánóval és durva tengeri sóval. Locsoljuk meg jó minőségű olívaolajjal, és lazán fedjük be bivalytejes mozzarellaszeletekkel. Innen szabadon választott, hogy mit teszünk még rá. Azért ne vigyük túlzásba, két feltétnél többet ne használjunk (ezúttal még egy kevés mangalicakolbászt tettem rá). A végén megint locsoljuk meg egy kis olívaolajjal, és szórjuk meg egy kevés durvára tört borssal.
Most jön a sütés, ami szintén lényeges az eredmény szempontjából. A sütőben a rácsot tegyük a legalacsonyabb polcra, rá az üres pizzatepsit vagy sütőlapot, és melegítsük elő 250 fokra (kb. 20 perc). Ekkor a pizzát óvatosan csúsztassuk át a forró tepsire vagy sütőlapra, és süssük 12 percig. Ezután kapcsoljuk ki a sütőt, résnyire nyissuk ki, és még egy percig hagyjuk bent. A végén tépkedjünk rá friss bazsalikomleveleket. Majd egy rácsra csúsztassuk át a forró pizzát, és azon hűtsük.
Ha mindent jól csináltunk, akkor van egy középen egész vékony és ropogós, a szélén vastagabb, halvány aranyszínű, kívül ropogós, belül finom puha, kenyérszerű pizzatésztánk, rajta mindenféle finomsággal.
Az utolsó 100 komment: