A. A. Milne: Micimackó (részlet)
Ötödik fejezet,
amelyben Malacka egy Elefánttal találkozik
Egy napon, mikor Róbert Gida és Micimackó és Malacka egyszerre beszéltek összevissza mind a hárman, Róbert Gida lenyelte a falatot, amivel tele volt a szája, és egész közömbösen megjegyezte:
– Ma láttam egy Elefántot, Malacka.
– Mit csinált éppen? – kérdezte Malacka.
– Csak úgy kószált – mondta Róbert Gida. – Azt hiszem, nem látott meg.
– Én is láttam egyszer – mondta Malacka –, legalábbis azt hiszem, ő volt az. De lehet, hogy nem ő volt.
– Én is – jegyezte meg Micimackó, és azon tűnődött, mi lehet az, hogy Elefánt.
– Általában ritkán látható – mondta Róbert Gida könnyed modorban.
– Mostanában – tette hozzá Malacka.
– Ebben az évszakban – fejezte be Mackó.
Aztán másról beszéltek, míg csak el nem érkezett az ideje, mikor Malacka és Mackó haza szoktak menni. Előbb együtt talpalták végig a Százholdas Pagony szélén kanyargó ösvényt, s nem sokat beszélgettek; de mikor a patakhoz értek, s átsegítették egymást a köveken, s a sövény szélén egymás mellé kerültek, barátságos eszmecsere indult meg erről, amarról, s ennek során Malacka így szólt :
– Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. – És Mackó felelte:
– Magam is azt vélem, Malacka. – És Malacka folytatta:
– De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... – Mire Mackó:
– Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el.
S ahogy így elérték a Hét Fenyőfákat, Mackó körülnézett, hogy vajon nem hallgatózik-e valaki, s aztán ünnepélyesen megszólalt:
– Malacka, elhatároztam valamit.
– Mit, Mackó?
– Elhatároztam, hogy fogok egy Elefántot.
Mackó többször, önérzettel megbiccentette a fejét, míg ezt mondta, s arra várt közben, hogy Malacka megkérdi: „De hogyan?” – vagy kételyeinek ad kifejezést, vagy egyáltalán, szól valamit. De Malacka nagyon restellte, miért nem neki jutott először eszébe ez az ötlet.
– Én megteszem – mondta Mackó egy idő múlva, miután hiába várt. – Mégpedig Csapdával. S mert nagyon furfangos Csapdára gondolok, segítségemre kell lenned, Malacka.
– Mackó – mondta Malacka, most már megint egészen boldogan. – Én segíteni fogok! De hogy fogunk hozzá?
– Azám, hogyan? – mondta Mackó, és most leültek gondolkodni.
Mackó első ötlete az volt, hogy mély gödröt ásnak, és az Elefánt, mikor arra jár, beleesik a gödörbe, és...
– De miért? – kérdezte Malacka.
– Mit miért?
– Miért esne bele?
Mackó az orrát dörgölte, és azt állította, hogy az Elefánt majd arrafelé sétál, dúdol magában, közben az eget nézi, hogy vajon hoz-e esőt a felhő, így hát nem látja meg a mély vermet, csak mikor már a szélére lépett, és akkor már késő.
Malacka megjegyezte, hogy a Csapda nem rossz; de mi történik, ha tényleg esőt hoz a felhő?
Mackó megint az orrát dörgölte, és elismerte, hogy erre bizony nem gondolt. De aztán felragyogott és kijelentette, hogy amennyiben éppen esne akkor, az esetben az Elefánt azért nézné az eget, hogy mikor fog kiderülni, és ezért nem látná meg a vermet, csak amikor... és akkor már késő volna.
Mikor ezt így elmagyarázta, Malacka kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony jó Cselfogás.
Ettől Mackó nagyon büszke lett, s már a zsebében érezte az Elefántot, és már csak egy kérdés volt hátra: hogy hol ássák meg ezt a Nagyon Mély Vermet.
Malacka azon a nézeten volt, hogy bizony legjobb lesz arrafelé megásni, ahol az Elefánt tartózkodni szokott, legfeljebb néhány lépésnyi távolságban.
– De akkor meglát bennünket, miközben ásunk – vetette oda Mackó.
– Ha az eget nézi?!
– Mégis gyanakodni talál – mondta Mackó. Hosszasan eltűnődött, aztán búsan kijelentette egy sóhajjal, hogy: – Mégse olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek gondoltuk. Igazában nem is tudnám megmondani, fogtak-e már egyáltalán Elefántot.
– Nem merném állítani.
Sóhajtottak, felálltak, kiszedtek bundájukból néhány rekettyetüskét, megint leültek, s közben Mackó folyton azt hajtogatta:
– Legalább gondolni tudnék valamire! – Mert azt homályosan sejtette, hogy egy Nagyon, Nagyon Okos és Ravasz Agyvelőnek bliktri az egész, egy ilyen kérdés.
– Tegyük fel – mondta Malackának –, hogy engem akarsz megfogni. Hogy fognál hozzá?
– Nagyon egyszerűen. Csapdát csinálnék, egy csupor mézet tennék bele, te megszagolnád a mézet, bemásznál a Csapdába...
– Be én! – mondta Mackó mohón és izgatottan. – De nagyon óvatosan, ügyesen, hogy ne érjek hozzá semmihez, s mikor elérném a csuprot, először lenyalnám a szélét, aztán azt hinném, nincs több, aztán elmennék és gondolkodnék, és eszembe jutna, hogy biztosan van még ott, és visszamennék, és megtalálnám a csuprot, és kezdeném kiszopogatni belőle, és...
– De nem erről van most szó. Arról van szó, hogy bent lennél a Csapdában, és én megfognálak. Tehát elsősorban azt kell megtudni: mit szeret az Elefánt úgy, ahogy te a mézet szereted. Biztosan a kukoricát szereti úgy. Tehát össze kell szedni egy tányérra valót... Hé, Mackó, elaludtál?
Mackó, aki boldog álmodozásba merült, rögtön felriadt, és sietve megjegyezte, hogy a méz minden csaléteknél különb. Malacka nem osztotta a nézetét, és ezen vitatkoztak egy darabig. Szerencsére Malackának közben eszébe jutott, hogy ha a kukoricában állapodnak meg, akkor neki kell adni a kukoricát, míg ha a méz mellett döntenek, Mackó lesz kénytelen feláldozni magát, így hát hirtelen megadta magát, és azt mondta: – Jó, nem bánom, legyen méz – ugyanabban a pillanatban, amikor Mackónak is eszébe jutott a fenti okoskodás, és éppen ki akarta bökni: „Jó, hát legyen kukorica.”
De most már késő volt.
Az utolsó 100 komment: