Valami frisset szeretnék írni, valami ropogósat, amiből árad az újdonság varázsa.
Sajnos, ilyet most nem tudok. Állandóan régi emlékek tolulnak elő. Amikor ez volt, meg az volt. Például, amikor városból faluba költöztünk, és teljesen megrészegültünk a házhoz tartozó udvartól és a kerttől.
A kert maga volt a csoda. Burjánzott a gyom, felszántva, ki tudja, mikor volt, de nekünk maga volt a paradicsom. Ősz lévén, a felszántatáson kívül más dolog nem akadt. Csak a kertszomszédokkal ismerkedtünk.
Esténként franciakockás papírra vetettük, mit hova szeretnénk majd ültetni, minek a magját hova elszórni. Arra nem emlékszem, hogy miért épp ilyenre terveztünk, talán úgy gondoltuk, elegánsabb, mint a négyzethálós. Egy szónak is száz a vége, gyönyörű lett a terv, öröm volt ránézni.

Elalvás előtt a családfőt hallgattuk, aki nosztalgiával gondolt vissza gyermek- és ifjúkorára, amikor még segített édesanyjának a kertművelésben. Amikor fára mászott barackért és körtéért és szilváért és meggyért és cseresznyéért.

Gyermek- és ifjúkorában bő termést adott az ő kertjük. Ribizlit meg spenótot, egrest meg sárgarépát, tököt, paprikát, paradicsomot. Persze, semmit nem permeteztek. Boldog tyúkok szaladtak el kakaskodó kakasok elől, aranyos pipik birkóztak kukacokkal, kacsák hápogtak csalánért, nyulak szaporodtak folyamatosan, malackák röfögtek az ólban és a Buksi nyalta a kezét, amikor hazatért az iskolából. Minden „bio” volt és happy, magyarul boldog. Beleértve az embereket is. Majd mi is így élünk, ígérte.

– Én ugyan nem – replikázott porontyunk. – Anyu, ugye nem kell állatokat etetnem, meg kapálni meg fára mászni!?
– Meglásd, megszereted! Friss levegő, mozgás, utána finom hámi, saját paradicsom, saláta, őszibarack! – vigasztaltam.
– Saját tojások! – ragyogott az apja.

Sikerült megígértetnem lányunkkal, hogy az apja kedvéért, teszünk egy próbát.

Tavaszra már mindent tudtunk férjem gyermekkoráról, begipszelt karjáról, Buksi ejtette harapásnyomokról, ágyáról, amibe cica kölykezett. No meg a mintagazdaságról. Szinte láttuk, ahogy futott föl a bab, piroslott az eper, ment magba a karalábé vagy melyik zöldség.

Hamarosan elérkezett a vetés ideje. Miután sehol nem kaptam málnamagot, csak rosszalló megjegyzéseket, teljesen átadtam birtokunk irányítását a szakembernek.

Úgy döntöttünk, az első évben állatokkal még nem próbálkozunk, legyenek csak növények. Ez a döntés volt az egyetlen helyes dolog, amit tettünk.

Már a sárgarépamagok elvetése is nagy türelmet igényelt. A gyerektől és tőlem. Apuka kijelölte a barázdát, aztán közölte, hogy a középső ujjunkkal fúrjunk lukat, és minden egyes lyukba szórjunk egy, azaz egy répamagot. Lelkesedésünk egészen addig töretlen volt, amíg a kezünkbe nem nyomott két zacskót, zacsinként kétezer magocskával. Fruzsival egymás szeméből olvastunk, ő is, én is kétségbeesést láttunk a másikéban. Megvontuk a vállunkat és a határvonalat: ilyet nem vagyunk hajlandók csinálni! Persze, ezt a ház urának nem mondtuk meg, csak elszabotáltuk a lyukas akciót. Különben is, mit kezdenénk négyezer darab jól fejlett répával majdan?

A tökös hadművelet már egyszerűbb volt. Füves területet kerestünk, mert fészket kellett készíteni a tökmagnak.

Ekkor kezdődött a kertháború kuncogós korszaka. Részemről a téli mesékre visszagondolva, házastársam fejét ugyan legenda övezte, de dicsfény nem.

Egyre kevésbé hittem szakértelmében és ugye, tudjuk, hogy mivel jár, ha a feleség feltétlen bizalma meginog az ő férjében!? Tekintélyvesztéssel. S ami még ennél is rosszabb, ezt a gyerek is látja, mi több, ő is kételkedni kezdett atyja omnipotenciájában, habár ezt a szót akkor még nem ismerte.

Sajnos, a növények sem ismerték az általuk megszokottakkal ellentétes nevelgetést. Értetlenül álltak az előtt, amit a birtokos megkövetelt tőlük. Nem volt más választásuk, mint fellázadni. Egyszerűen nem bújtak ki a magból. Ha mégis, palántasorban adták fel a küzdelmet. A vízhiánytól kiszáradtak, a melegtől elfonnyadtak.

De erős várunk volt a mi répamag-akciónk. A kert különböző pontjain nőttek ki a sárgarépák. Egyértelműen a szél volt a hibás, az hordta össze-vissza a magocskákat. Abban az évben répát ettünk répával.

A Nagy Túlélő-show nyertesei

Még az eprek hálálták meg leginkább, hogy hozzájuk nem nyúltunk. Egyik kedvenc gyümölcsünkből kedvünkre lakomázhattunk. Rokona vagy névrokona, azóta sem tudom, a faeper örvendeztetett meg még bennünket nap mint nap, amíg egyszer össze nem tévesztettem egy dundi hernyóval …

Egyébiránt a paradicsom maga lett a pokol. A gyerek egy életre megutálta a növénygondozást. És természetesen mindennek én voltam az oka. Hogy miért, az máig nem derült ki. Viszont a hat kutyánkat imádtuk. Főleg azért, mert egyik sem harapott.

Mondom, én szerettem volna valami frisset írni, valami ropogósat, de mit tegyek, ha ezek az emlékek tolultak fel!? Na, azért nem teljesen véletlenül. Az azóta felcseperedett leányunk udvarlója nemrég mesélte, hogy elég nagy gazdaságuk van, többek között répaföld is, és mindig elkél egy segítő kéz…

Nem tudom, bimbózó kapcsolatuk kinyílik-e vagy még palántasorban elfonnyad?

Én szorítok, mert nagyon rokonszenves fiatalember.

Ilyen kert való nekünk