Szilvalekvár II.

Másként szerettem volna kezdeni, de amíg az élet írja a kottát, miért ne hagynánk, alázattal. Tegye. Parlando, avagy staccato, nem mindegy? Ahogy képesek vagyunk játszani.

– Nem ette meg a kutya a telet! – mordult Nagymama. Nem volt jó napja, talán.
Kinézett a konyha ablakán. A márciusi kövér hópelyhek és közénk falat emelt a gang, a három fenyő. Az ablakok. A még mindig korai sötét.
Nem szóltunk, Nőverem a konyha asztalon a leckéivel harcolt, vasakarattal. Én Sicc pocakját csodáltam, ami a banántól lett, Afrikában. Hokedlin ülve.

Semmi feszültséget nem éreztem, pedig Nagymama szombati bevásárlós listái egyre rövidültek, és Apámmal való szóbéli kapcsolata, mely azelőtt sem volt parttalannak nevezhető, lett egyre szálkásabb.

Apám '44-ben egyetemről katonának, onnan fogságba keveredett. Nem tudom, mit várt, mert a Bakonyból keletnek indult, nem nyugatnak. '48-ig nem is látták otthon. Aztán már hogy mehetett volna vissza a padba? Könyvelői fizetésből előbb négy, majd öt szájat kellett volna betömni, ráadásul ott volt az a békekölcsön nevű agymenés a jegyzési kényszerrel. Osztályidegenként rendszeresen 50 forintja maradt. El is vállalt tehát mindent tehát, kivéve a pöcegödör-pucolást.
Ha kellett, ablakot üvegezett, ajtót mázolt, kéményt kotort, s legnagyobb csodálatomra rossz sezlont varázsolt újjá. Ezenkívül viselte anyósa mélységes megvetését. A pöce a Kaka Lacira tartozott. Nekem Laci bácsi.

– Eriggyél, kérj pénzt apádtól! – menesztett nagymama a műhelybe, ahol az első méhész-évre készült.
Nem volt már ideje eljárni fusizni, ahogy ő mondta.
– Nincs, de hamarosan lesz – válaszolta, és így is lett, de csak jó két hónap múlva.

Addig maradtak a rövidülő listák a szombati expedíciókra, a Dobó téri Hangyába. Először lemaradt a tíz deka másodosztályú kávé, ami zaccal felezve kitartott egy hétig. Szorgalmasan tekertem a darálót, ki-kihúzva fiókját, szívtam be kéjesen a kávé illatát.
Utoljára a visszajáróból sem vehettem meg az öt deka parányt. Ezt ropogtatva borzongtam a patika kirakatába kitett, dézsából fiát mosdató asszonyt ábrázoló szobron, főleg, hogy épp a fülét mosta, az meg keservesen tűrte. Parány nélkül már nem volt igazi a horror sem.

– Nem ette meg, itt hagyta, de nem ehetjük vacsorára! – dohogta. Nekem ekkor lett világos, miért is nem volt előző szombaton kávédarálás, parányropogtatás, heti horrorról nem is beszélve.
– A szilvalekvár! – kiáltott fel – Derelye lesz vacsorára.
Nosza, futtatott is nővéréhez három tojásért, hogy tésztát gyúrjon.
Így is történt, s amíg a százszor meglesett mozdulatokkal tette dolgát, én a rézmozsárban buzgón törtem a prézlit száraz kenyérhéjból. Orromban volt már a piruló morzsa illata, előre büszke voltam, milyen ügyesen is forgatom bele a kifőtt derelyéket..., ropogtatva a sült prézlit.

Akkor ért el hozzám a csattanás a spejzból, egy tányér hullt a cementlapokra, ezer szilánkká fröccsenve.
Nagymama állt, körülötte szilánkokkal, és az agyagedénybe nézve rázta a néma zokogás. Torkából néha tört ki halkan az a kétségbeesés, ami vak kismacskából, mikor vízbe fojtják. Azt a hangot nem lehet feledni.

Megtanult sírni, volt rá alkalom bőven, a sors háromszor roppantotta meg a gerincét-életét.
Lányait a felszabadítók elől menekítve, majd visszatérve, az istállót szitává lőve találta, Nagyapástól, lovászostól. A házból még az ablakokat is vitték a falubeliek. Sikertelen kísérletek sorozata aztán a beszolgáltatások teljesítésére, majd államosítás, oda minden föld, nagy ház. A kitelepítést megúszta, mehetett, amerre látott. A harmadik volt a legszörnyűbb, legnagyobb unokájához '56-tól '59-ig senki nem szólt, akkor lett nagykorú. Vitték is katonának, eskütételről hadbíróságra, onnan meg a kivégzőosztag elé.
Sokszor ébredtem sírására.
– Lalikám, édes Lalikám, mit tettél velünk!

A zajra összefutottunk, mutatta az edényt.
– Félrecsúszott a tányér – nyögte.
A lekvár nem látszott a döglött csótányoktól.
Ült a fásládán, nem jött az asztalhoz, nézett minket nagy, kék szemeivel. Csak nézte, ahogy bánatosan-szótlan ropogtatjuk a zsírban sült pirítóst. Gyűlöltem a zsírban sült pirítóst.
Aztán Apám letette tányérjába a pirítóst, felállt, és odaült mellé a fásládára. Csak úgy ültek szótlan.

Abban az évben a méhek szépen hoztak, Anyám el is hívta a varrónőt, aki szajkójával a vállán állított be, varrni nekünk szép ruhát az évnyitóra a Singeren.
Nagymama még maradt három évig, de nem nyújtott több rétest, a konyhát Édesanya vette át.
Aztán egy délután, elindult az Állami Áruházba. A szemfelszedett harisnyákért, amik „gombócba” hajtva ott gurultak szét szatyrából a lépcső alján. Mellette.

Szilvalekvárról nem esett többé szó, egészen addig, amíg az ország messzi városában egy őszi hajnalon Guzmics el nem indult lócitromot szedni.
Az a derelye most lenne 45 éve, én meg, ha látom a kőbe vésett nevet, hallom Nagymamát:
„Lalikám, édes Lalikám, mit tettél velünk!”