Először is: nekünk most nincs kutyánk:(, és ameddig nem lesz ép kerítésünk, nem is lesz), ez köszönhető Zsöminek. Ha csak Beni kutyánk lett volna, akkor most a rossz kerítés mellett is lenne.

Soha nem volt kutyánk, se nekünk, se a férjeméknek, nem is akartunk soha ebet a házhoz, de egyszer (1992. nov. 19-én) a nagy hóban megláttam egy kiskutyust. Először csak furcsállottam, hogy egyedül miért van az utcán, sőt, az úttesten. Mivel már teljesen kihalt volt a környék és akkoriban derékig ért a hó, a gondolataim csak körülötte járkáltak. Felöltöztem és kimentem megnézni, vajon mi van vele – megvan a gazdi? – sikerült hazatalálnia?...

Ő gombócba tekeredve, ott vacogott a hóban, ami olyan magas volt, hogy alig látszott ki belőle. Rutintalan lévén, közel menni nem mertem, otthagyni meg nem volt szívem. Emlékszem, egy órán át könyörögtem, hogy jöjjön be a kertkapun (jaj, ma már mennyire másképp csinálnám, odamennék, felkapnám, fognám jó erősen és már vinném is). Akkor nem gondolkoztam a jövőről, csak az érdekelt, hogy az éjszakát ne kint az utcán, a hidegben töltse. Azt hittem, majd meg kell győznöm a férjemet, hogy legalább addig kerítsünk neki helyet, amíg meglesz a gazdája, de érdekes módon meglátta és rögtön befogadta. Még egy szót sem szóltam, Ő már simogatta és készítette a helyét. Hát így kezdődött a mi szerelmünk, Bendegúzzal, a kb. három hónapos német juhászkutyával.

Először csak egy éjszakára gondoltunk (mert hideg van odakint), aztán egy hétvégére (mert csak hétfőn tudunk értesíteni bárkit), aztán adtunk egy hetet a gazdinak (hátha valaki elkeseredetten keresi), aztán már reménykedtünk, hogy ne keresse senki. Egyszer csak férjem kijelentette –aki elveszít egy ilyen kutyust, az nem is érdemli meg, hogy a gazdája legyen! Ezután már kimondatlan tény maradt: Bendegúz velünk marad! Fiunk ekkor volt féléves, és úgy nőtt fel, hogy egy kutya kísérte totyogóskora óta mindenhova az udvarban, védte mindig és mindenkitől.

Beni hihetetlenül jó kutya volt, a tipikus német juhász minden jó tulajdonságával. Órákig tudnék vicces vagy megható történeteket mesélni róla, de azt hiszem, elég annyi: Ő a társunk volt, a család egyik tagja. Soha nem vittük kutyaiskolába vagy tanultunk vele órákig, mégis mindig szót befogadott, elsőre azt csinálta, amit kértünk. Talán így köszönte meg, hogy befogadtuk. Sajnos, tizenegy év után, egy januári reggelen meghalt. Nagyon megviselt minket a tragédia, és szinte azonnal rohantunk egy másik kutyusért, azt gondoltuk, hogy a gyermek (és persze, mi is) könnyebben túl jut Beni elvesztésén.

Első gondolatunk egyből a menhely volt, úgy éreztük, ha már újabb kutyus jön a házhoz, akkor inkább megmentünk egy életet, mint hogy egy fajtához ragaszkodjunk. Így került hozzánk Zsemlegombóc, azaz Zsömi. Nem igazán mi választottuk Őt, inkább Ő minket – befolyásolhatók voltunk:)

Zsömike (aki egy játszótéri keverék) kb. hét-nyolc hónapos lehetett, amikor hozzánk került, csoda aranyos, bújós, kedves kutyus. Sajnos, bár imádtuk és szerintem Ő is szeretett minket, a vérében volt a szökés, a falka utáni vágy. Csinálhattunk bármit, ha Ő menni akart, akkor ment is, rengeteg bosszúságot és kellemetlen helyzetet okozva. Nem kezdem el sorolni, hányszor és milyen gondok voltak miatta, mert napokig írhatnék. Végül kínunkban visszavittük a menhelyre.

Egy-két hónap telhetett el nélküle (kutyus utáni vágyunk megszűnt), amikor egy nyári este ott állt a kapuban: Zsömi. Először nagy volt az öröm, aztán a riadalom (hogyan került ide?), végül a lelkiismeret-furdalás (a sorsunk elől nem futhatunk)... Persze, egyből visszafogadtuk, gondoltuk, most más lesz minden. Közben a menhelytől megtudtuk, hogy kivette egy idős néni, akitől pár nap múlva megszökött és hazajött hozzánk. Ez azért sem volt nehéz, mert a néni két utcára lakik tőlünk. Jó két évig kínlódtunk egymással. A szép pillanatok közé sorolnám, hogy amikor itthon volt, egyszerűen levett a lábamról a nézésével, és tündéri nyolc (!) kiskutyust szült. Minden kicsinek találtunk gazdit, bár nem volt egyszerű.

A rossz pillanatokat inkább nem említem, csak az utolsót: kint az utcán megmérgezték... Szerencsére még haza tudott jönni, így sikerült kórházba vinnünk, és amikor teljesen felépült, visszavittük a menhelyre azzal a kikötéssel, hogy erre a településre soha nem adják ki (mert ha megszökik, hazajön).

Most nincs kutyánk. De ha Benikére gondolok, még ma is sírnom kell, ha pedig Zsömire, akkor nem is tudom... Nagy csalódást érzek, hiszen mindent megadsz, mindent megteszel, mindent kipróbálsz, mégis megszökik. Akár a lábad mellől is, akár az élete árán is, de meglép. Később megtudtam, hogy a menhelyi kutyáknál nagyon gyakran előfordul ez a probléma. Vagy nagyon fiatal kutyust kell elhozni (erre kicsi az esély), vagy idősebbet (azt azért bátorság bevállalni), vagy olyat, amelyiknek volt már gazdija és tud együtt élni.

A legveszélyesebb (szökés terén) a fél év fölötti, utcán felnőtt kutyus, számára a falka és a csavargás a mintakép, ezért mindig erre fog vágyni, tehát mindent megtesz azért, hogy az utcára mehessen több kutya társaságában. Ez ösztönös náluk, nem lehet vele mit kezdeni. Kivéve, ha fajtatiszta és nevelhető (de ha az utcán több kutyussal volt pár hétig, akkor már nem biztos).

Persze, az én példám csak egy a sok közül, de mi mindkét kutyust az utcáról fogadtuk örökbe. Most mégis azt mondom, ha valaha még lesz kutyánk, csak fajtatiszta német juhász jöhet szóba (persze, lehet, hogy egyszer még ellágyulok egy melegbarna szempártól