Miután a dalarnai szabadparasztokból és lübecki zsoldosokból álló svéd hadsereg felszabadította Svédország nagy részét a dán uralom alól, a svéd országgyűlés 1523. június 6-án királlyá választotta a 27 éves Gusztáv Vasát.
A lübecki adósság törlesztésére kapóra jött a reformáció, pontosabban Luther radikális kijelentése: „Az egyházi tulajdon a népé!” Gusztáv Vasa az 1527-es országgyűlésen kierőszakolta a katolikus vallás betiltását és az egyházi javak elkobzását. A nemesség megkapta az egyházi birtokok egy részét, s ezért szívvel-lélekkel helyeselte a reformációt.
Gusztáv Vasa számtalan értékes útmutatással keserítette alattvalói életét. A hitbuzgó dalarnaiak háromszor is felkeltek adómániás királyuk ellen, de mindannyiszor kegyetlenül leverték őket. Az engedetlenségre szítókat elfogták, levágott fejüket gúlába rakva tették közszemlére.
1535-ben, egy áprilisi napon, Stockholm egén egyszerre több nap ragyogott. Olaus Petri szerint, aki mint a nagytemplom papja Gusztáv Vasa leghűbb fegyverhordozója volt, a ritka jelenség politikai változások, jövendő revolúciók előhírnöke volt. A jelképes üzenet megtette a hatását. Az uralkodó életére törők a trónus alá helyezett puskaporos hordóval próbáltak végezni a zsarnokkal. Az egyik összeesküvő azonban felöntött a garatra, és kikotyogta a tervet. Gusztáv haragja a látszólag ártatlan Olaus Petrit sem kerülte el. A papot börtönbe vetették és halálra ítélték. Habár nem tisztelte az általa megreformált egyházat, de ilyen drasztikus lépésre mégsem merte rászánni magát, ezért „nem gondoltam komolyan” alapon Gusztáv megkegyelmezett Petrinek, és visszahelyezte régi elvtársát a nagytemplom papjának tisztjébe. A kedélyek megenyhültek, a rendek az 1544. évi országgyűlésen megerősítették protestáns hitüket, és elismerték svéd korona elsőszülöttségi jog szerinti öröklését.
Gusztáv Vasa első két házasságából tíz gyereke született: öt fiú és öt leány. Az öt fiúból három király lett: XIV. Erik, III. János és IX. Károly. A lányok közül Cecília volt a legszebb. Éles eszű, forróvérű fruska volt, imádta a lovagi tornákat követő táncot. Tizenkilenc éves korában Erik bátyja rajtakapta egy nőbolond német herceggel. A „csábítót” lekapták a tíz körméről, és a dulakodás hevében – hiába sikoltozott Cecília versenyt a lovaggal – megszabadították a meggondolatlan tettért felelős testrészétől. A csábító attól fogva hátat fordított a szebb nemnek, és élete hátralevő részét kertészkedéssel töltötte. A hírbe hozott Cecíliát apja vette kezelésbe. A nevelő szándékú fenyítés nem volt éppen fájdalommentes, de Gusztáv halála napjáig tagadta azt, hogy kitépte volna a lánya haját.
Gusztáv Vasa első neje, Sachsen-Lauenburgi Katarina civakodás közepette bekövetkezett háztartási balesetben hunyt el. A második, Margareta Lejonhufvud 38 éves korában mondott búcsút az árnyékvilágnak. Az 52 éves Gusztáv öreg napjainak felvidítására felesége húgának a leányát, a tizenhat éves Katarina Stenbockot vette maga mellé. Az esküvő celebrálására felkért püspökök felháborodottan utasították vissza a megtisztelő feladatot. Végül, mint minden munkára, erre is akadt jelentkező. A moralizáló püspökök pedig azon töprenghettek, hogy lesz-e valaha állásuk.
Gusztáv Vasa halála után fia, XIV. Erik ült a svéd trónra. Hogy miért éppen a XIV. lett, arra Johannes Magnus az utolsó svéd katolikus érseknek a svéd királyokról szóló, latin nyelvű krónikája (1554) adja meg a választ. Johannes Magnus szerint Noé unokája, Magóg, 88 évvel az özönvíz után érkezett népes családjával Svédországba. Magógnak - Ady Endrét nem számítva - öt fia volt. A legnagyobb fiú, Suenno, a svédek tulajdonképpeni ősatyja, kinek halála után fivére, Ubbo lépett a trónra. Nevéhez fűződik Uppsala városának megalapítása. Harmadikként Siggo uralkodott, aki Sigtuna városát alapította meg, és így tovább. A hazafias érzelmektől fűtött olvasók örömére Johannes Magnus nyolc mondabeli Károlyt és tizenhárom Erik királyt számolt össze.
Eriket Göteborg mellett érte utol apja halálának híre. Éppen úton volt Angliába, hogy személyesen kérje meg I. Erzsébet királynő kezét, aki VIII. Henrik és Boleyn Anna leánya volt. A protestáns világ jó szemmel nézte volna a házasságot. Mire Erik visszaért Stockholmba, János öccse már megszervezte Gusztáv temetését. A több kilométer hosszú gyászmenet a stockholmi palotából indult az uppsalai dómhoz. Fél év múlva koronázásra gyűltek össze a rendek. Eriket szentelt olajjal felkenték, fejére helyezték a Hollandiából rendelt aranykoronát, és kezébe nyomták a koronázási jelvényeket: a jogart, a birodalmi almát, a birodalmi kulcsot és a kardot. (A koronázási kellékeket évente egyszer, az országgyűlés megnyitó ülésére, kikölcsönzik a stockholmi királyi palota múzeumából.) A napokig elhúzódó ünnepségek alatt először neveztek ki Svédországban grófokat és bárókat.
A humorérzéktől teljesen mentes XIV. Erik (1560–1568) nyolcéves rémuralommal tette magát emlékezetessé. Beteges gyanakodásának testvérei és a főurak egyaránt célpontjai voltak. Apja végakarata ellenére megfosztotta fivéreit az önálló hercegeskedéstől. János öccsét – aki a nála tizenegy évvel idősebb Jagelló Katalint, a katolikus I. Zsigmond lengyel király leányát vette feleségül – börtönbe vettette. 1567-ben Uppsalában hirtelen indulattól vezérelve vérfürdőt rendezett a rendelkezésre álló főurakból. Hiába próbálta jobb belátásra bírni őt öreg tanítómestere, Dionysius Beurreus, őt is felkoncoltatta. Az elborult elméjű Erik futásnak eredt, és eltűnt a kegyelemért esdeklők elől.
A parasztruhában bolyongó Erikre három nap múlva találtak rá. Rögeszméjétől megszabadulva, belátta tette szörnyűségét, bocsánatért esedezett, és tetemes kártérítést utaltatott ki az érintett családoknak. Utoljára 1568-ban borzolta fel a kedélyeket, amikor egy parasztleányt, Katarina Månsdottert vezette az oltárhoz. A rendek felháborodását Erik öccse, János szabadlábra helyezésével enyhítette. Rossz húzásnak bizonyult, mert János a nemesség felkelésének élére állt.
Eriket börtönbe vetették, majd nyolcévi raboskodás után borsólevesébe – a svéd nemzeti eledelbe – kevert arzénnal megmérgezték. A királlyá kiáltott III. János felesége befolyása alatt megtartotta az új, evangélikus istentiszteletek mellett a katolikus miséket. (Kilépni a protestáns egyházból azért ő sem mert.) Lengyelországban az utód nélkül elhunyt Zsigmond Ágost király helyébe Báthory István erdélyi fejedelmet hívták meg a lengyel rendek.
Báthory elfogadta a feltételeket, és 1576-ban feleségül vette az özvegy királynét, Jagelló Annát. (Mit meg nem tesz az ember egy királyságért!) Báthory vezérlete alatt a magyar hajdúság és a lengyel lovasság szétszórta a hatalomra törő oroszokat, akiknek gyengeségét kihasználva, a Pontus De la Gardie vezette svéd seregek 1581-ben elfoglalták Kexholm finn tartományt és Narva erődítményét, az oroszok egyedüli kijáratát a Balti-tengerre. 1586-ban ismét megüresedett a lengyel trón. A lengyel főurak János király fiát, a Jagelló-ház sarját, a katolikus hitben nevelt svéd trónörököst, Zsigmondot választották királyuknak. A III. János 1593-ban bekövetkezett halálával beállt paradox helyzetet – a szélsőségesen protestáns Svédország trónjának örököse a katolikus Lengyelország királya – kompromisszummal oldották meg a svédek. Az apja temetésére hazatért II. Zsigmond királlyal ünnepélyesen megígértették, hogy a nagyapja, Gusztáv Vasa által megalapozott szellemben folytatja az ország kormányzását. Ahogy ez megtörtént, Svédország királyává kiáltották Zsigmondot.
Zsigmond király nemhogy betiltotta a katolikus istentiszteleteket, hanem svéd katolikusokat ültetett a fontos állami hivatalokba. Távollétében nagybátyja, Károly herceg töltötte be a régensi szerepet, aki az erőszakos reformáció híve volt.
Javaslatára az 1595-ben, Söderköpingben tartott országgyűlés elrendelte a katolikusok száműzetését Svédországból. Az országgyűlés után Károly herceg kíséretével Vadstenába lovagolt, és razziát tartott a kolostorban. Az apácáknak megparancsolták, hogy hagyják el az országot. A kincsek után sóvárgó főurak csákánnyal estek a falaknak, felfeszítették Szent Birgitta és Szent Katalin koporsóit, turkáltak a porladó csontok között. Mesés kincsek híján az oltárterítőn és a gyertyatartókon osztoztak. A Károly herceg önkényes uralmát nyögő, királyhű svéd főurak egymás után szöktek át a törvényes király oldalára. Zsigmond király érvénytelennek nyilvánította nagybátyja törvényeit, és hogy érveinek nagyobb nyomatékot szerezzen, lengyel zsoldoshadsereg élén tért vissza Svédországba. A rokonok a Linköping melletti Stångbonál csaptak össze. Károly számbeli fölényben levő serege könnyű győzelmet aratott a kis létszámú, királyi csapatokon. A csatában kimerült hadvezérek borozgatás közben, könnyed csevegéssel fejezték be a napot.
Zsigmond belátta a helyzet lehetetlenségét, lemondott a svéd trónról, és hazatért Lengyelországba. A csatában foglyul ejtett Zsigmond-párti főurakat tárgyalásra emlékeztető színjáték után – az „ügyész” IX. Károly volt – halálra ítélték és lemészárolták.
A Balti-tenger túlsó partján Rettenetes Iván 1584-ben bekövetkezett halála után kialakult trónviszály végső pusztulással fenyegette Oroszországot. Ivánt félkegyelmű fia, Feodor, majd Borisz Godunov, Feodor sógora, követte a trónon. Borisz Godunov halála (1605) után megjelent IV. Iván elveszettnek hitt fia, Dimitrij, aki lengyel támogatással érkezett Moszkvába. Sujszki herceg – aki már 1591-ben eltétette a láb alól Iván cár hetedik felségétől származó, igazi Dimitrijt – nem hitt a csodában. Hívei betörtek a Kremlbe, megölték a csaló ál-Dimitrijt, tetemét elégették és hogy nyoma se maradjon, ágyúból kilőtték a hamvait.
Sujszki cár öröme rövidnek bizonyult. Újabb lengyelpárti ál-Dimitrij jelent meg a színen, aki Kalugában ütötte fel főhadiszállását. Sujszki ekkor jó ismerősünkhöz, IX. Károlyhoz fordult segítségért. A segítség nem késlelkedett: a svéd hadsereg megszállta Moszkvát. Ekkor a másik ismerősünkön, Zsigmond királyon volt a sor, hogy csapatokat küldjön Moszkva felszabadítására. A lengyel sereg Zolkievszky vezérlete alatt, 1610 június 24-én nagy csatában legyőzte, és lemondásra kényszeríttette Sujszkit. A Moszkvából kiüldözött svédek jobb híján elfoglalták Novgorodot, és 1617-ben onnan diktálták a stolbovai orosz–svéd béke feltételeit. (Nekünk meg azt tanították, hogy idegen hatalom Moszkvába soha nem „tette be a lábát”.)
A lengyelek alaposan felégették Moszkvát, úgy, hogy csak a Kreml és néhány templom maradt meg. A sarokba szorított bojárok Zsigmond fiának, Lászlónak ajánlották fel a cári koronát, de Zsigmond nem fogadta el az ortodox vallás gyakorlásával kapcsolatos feltételeket. Ekkor az időközben elhunyt (1611) IX. Károly legkisebb fiát, a tízéves Károly Fülöpöt – II. Gusztáv Adolf öccsét – hívták meg az orosz trónra, de az özvegy svéd királyné nem engedte el kisfiát a hosszú útra. A várakozásba belefáradt oroszok felkeltek. 1612. október 22-én a Kremlben rekedt, kiéheztetett lengyel őrség megadta magát, és a bojárok Romanov Mihályt, a rosztovi metropolita 17 éves fiát választották cárnak.
Az utolsó 100 komment: