Aki azt gondolja, hogy a társasjáték gyerekeknek való elfoglaltság, nagyon nagyot téved!
A kártyázást a magam részéről kifejezetten kedvelem, de az „csak” időtöltés, és még ha lehet is szenvedéllyel játszani, az igazi kihívást sosem találtam meg benne.
Annak idején, mikor kicsi voltam, voltak persze gyerektársasaink, ahol dobni kellett a kockával, és aztán lelépni a mezőket. Sokkal jobban szerettünk azonban a testvéreimmel, anyuval, apuval, meg a régi játékokkal játszani.
Apu borzasztóan kreatív, mindent megreformál, saját képére igazít, és nagyon jó humora van. Olyan, aki mellett többet dől az ember a röhögéstől, mint amennyit nem. Ez még egész általános lehetne, de benne igazi szellemesség lakik, ami elég ritka szerintem.
Mindezen dicshimnuszok után leszögezném, hogy apámmal sosem tudtam kijönni, és kamaszkoromtól, amíg együtt laktunk, folyton haragban voltunk egymással. Egyszerűen túl energikus, és nem hagyott békén, ha unatkozott. Szerinte meg a gyereket nevelni kell. Utáltam-imádtam, és általában nem álltam vele szóba.
Iszonyatosan félek, hogy pont ilyen leszek majd a gyerekemmel. Hasznomra vált, hogy nem szállt le rólam, és most már újra jóban vagyunk, de volt pár elvesztegetett év, amit sajnálok..
De tovább mesélve: apu barlangász testestül-lelkestül. Emellett hidrogeológus és építőmérnök, de a barlangászat az élete, amióta 16 évesen az azóta is legjobb barátjával ellopták vízilabdaedzésről a pályajelző kenderköteleket, és feltörték a Solymári Ördöglyukat védő rácsot egy kis kaland kedvéért. Apu ment előre, a kötél elszakadt, koponyatörés, miegymás.
Másnap meglátogatták páran a Meteorból (ez volt az első egyesülete, az átkosban kb. az egyetlen), így maradt köztük végleg, és így került a miskolci egyetemre, ahol is a szobatársainak megalkotta az „Üss ki, ha mersz, te báounkó!”-t (így ejtették a helyiek, ez amúgy a „Ki nevet a végén” szívatós változata volt. Megjegyzendő még, hogy apu úriember, és nem beszélt csúnyán előttünk, de mivel fél életünket BAZ megyében töltöttük a föld alatt, addigra már edzett a voltam a helyi erők verbális szokásait illetően), illetve a Capitalynak egy speciális, személyre szabott változatát, ahol a játék lényege az, mint a mai Monopolynak, csak mindenhol megjelennek a baráti társaság tagjaira vonatkozó viccek, utalások.
Ami most már nekem azért vicces, mert a mai napig szinte mindenki a szüleim szűk baráti körébe tartozik, így a személyeskedő kitételek harminc év után különösen röhejesen hatnak rám, lévén, hogy ismerem a szenvedő alanyokat, meglett, ötvenes emberekként.
Ezeket a játékokat mind apu készítette, mérnöki alapossággal, megrajzolta, tussal kifestette, lamináltatta, kártyákat, figurákat, kellékeket csinált, ami miatt persze, sokkal érdekesebbek voltak nekünk, mint a dögunalmas, fakó lépegetős játékok. Nem igazán emlékszem már, hogy játszottak velünk a szüleink, iszonyatos összeesküvés mehetett, mert így felnőttként szemlélve a dolgot, hiába neveltek minket naiv ártatlanságban, ennyire hülye nem lehettem, mert hát a játék ugyebár egy szinte csak kizárólag fiúkat tanító egyetem haveri körének készült; van benne egy-két pikáns utalás. (Na jó, elég sok:D)
Fura, hogy már azóta is mennyit romlottak az erkölcsök, mert a játék innen nézve, édesen szemérmes elemeket tartalmaz, de az biztos, hogy én ezekkel tizenkevés évesen játszva nem találkoztam.
Összességében, mi nagyon összetartó család voltunk, rengeteget játszottunk együtt, így láttam, hogy ez egy felnőtt számára is öröm. Azt hiszem, emiatt van, hogy a társasjátékot midig is remek mókának találtam. Csakhogy nem igazán találtam a későbbiekben sem partnert, sem játékot.
Kamaszkorom óta vannak szerepjátékos barátaim, és a mai napig, felnőtt fejjel, havi 2-3 alkalommal biztosan játszunk. A férjemet is innen lőttem.:P Sokan megijednek, tuti hülyének néznek, és abszolút elutasítják a témát, hogy pár épelméjű ember kockákat dobál a véletlen szimulálására, középkori rejtélyek után nyomoz, és varázslónak meg tündérnek képzeli magát. Hát szerintem oltári jó móka..:D És persze, kifejezetten kínos, ha valaki nem engedi meg magának, hogy belássa, ha tegyük fel, ő is át tudna lépni a „nem normálison”, ő is élvezné.
No de vissza a tárasjátékhoz, ez a kitérő kellett a későbbiek miatt.
Rengeteg saját próbálkozás született, és a mai napig szoktam meglévő játékokat magam megcsinálni ajándékba másoknak.
Mindig úgy gondoltam, hogy az, hogy valaki mer-e, tud-e játszani, a felnőttségnek valami különös próbája. Aki fél, hogy majd gyereknek meg hülyének nézik, ha játszik, vagyis azt csinálja, ami jó lehetne neki, annak szerintem önértékelési problémái vannak.
Ha valaki nem is élvezi a játékot, valószínűleg egyszerűen nem engedi meg saját magának, hogy jól érezze magát..
Amikor bejött az Activity, picit többen kezdtek játszani.
Furcsa ellentmondás ez a játék a számomra. Egyfajta partijáték lett. Egyfelől örültem, hogy van valami, de másrészt egyáltalán nem felelt meg az igényeimnek. Láttam, ahogy részeg emberek röhögnek rajta, láttam, hogy embereknek létforma lett: találkoztak, kajáltak, játszottak Activityt.
Nagyon furcsán hangozhat, amit mondok, de szerintem az Activity nem egy kreatív játék, és nem a csapatról szól. Tudom, hogy elsőre mindennek az ellenkezője igaz, de itt nincs megújulás, nincs a játékon kívüli kontaktus, nincsenek privát vonalak. Szóval, ez ilyen hiánytöltő féle szerintem sok esetben, tisztelet a kivételnek. Emellett nem lehet beszélgetni, és ha választani kell, részemről az utóbbi..
Jellemző, hogy eddigre az összes jobb és abszolút szemét gyerekjáték begyűrűzött nyugatról fogyassz, fogyassz, fogyassz jeligével, de a felnőtt játékokról még nem hallott senki.
Olyan öt-hat éve tört meg a jég. Remekebbnél remekebb játékok lettek elérhetők, főleg németek.
Van egy nagyon nívós díj, a Spiel des Jahres (Az Év Játéka), ami elég megbízható plecsni, eddig összesen egy ilyen kitüntetést elnyert játékkal találkoztam csak, ami pont nem jött be. De ezenkívül is, túlzás nélkül, játékok százai várnak a felfedezésre. Ha nem kapni itthon, meg lehet rendelni a kifejezetten felnőtt társasokra specializálódott boltokban felár nélkül.
Mert vannak ilyen boltok. A szerepjátékos aranygeneráció, aminek én éppen hogy a legfiatalabb szegmensébe ha egyáltalán beleférek, felnőtt. A gyerekek mellé már nem fértek bele az éjszakákon át tartó rendszeres partik, de a társaság, a játék örömét nem akarták veszni hagyni.
Azok, akik itthon vitték a szerepjátékos könyvek (óriási szabályirodalom) fordítását, forgalmazását, kezdtek átállni a játékokra, és a fiatalok közül is akadt, aki meglátta a hiányt. Mostanra jópár szerep- és társasjáték bolt van minden nagyobb városban. A játékok szépek, csodásak, bonyolultak, taktikusak, rafináltak, változatosak. Remekművek. Olyan hihetetlen logikai komponáltságúak, hogy döbbenetes.
Élmény játszani velük, tanítják az embert koncentrációra, logikára és helyes szociális magatartásra.
Nem olcsók, sőt drágák. Nem spórolják ki belőlük az anyagot, az biztos. Az is, hogy ezekkel nemcsak a gyerekeim, de az unokáim is játszhatnak. Mi a párommal általában játékot veszünk magunknak ajándékba.
Ha van egy társaság, akik össze szoktak gyűlni játszani, előbb-utóbb összegyűlnek a játékok is.
Hiába van sok, van, hogy hónapokig játszunk ugyanazzal. Úgy vannak kitalálva, hogy ne legyen két összehasonlítható menet sem.
Mostanra az arra érdemes barátokból (a legjobbakbólJ) neveltem magamnak egy társasjátszó csapatot. Az eleje nem volt egyszerű, ők már ismerték és felsőbbséges szemrehányással és abszolút elutasítással kezelték, hogy mi szerepjátszunk, szerintük beteg dolog, mert racionálisnak kell lenni az életben (?????)
De a társasjáték-életforma legyűrte őket, így bebizonyosodott, hogy el lehet választani a két dolgot, ezt mindenkinek beveszi a gyomra.
Bár a rekord-játékmennyiséget mi tartjuk, 14-18 játékkal, de összesen tárasági szinten olyan 25-30 játékból válogathatunk.
Arra gondoltam, hogy a jövőben írnék posztokat játékokról, „Játszani jó!” fedőnév alatt szubjektíven, és nem ígérem azt sem, hogy játékszabály értékűek lesznek.
Kedvcsinálónak szánom csak, de emellett igyekszem megadni a tervezők, a kiadó nevét, és hogy honnan és mennyiért lehet őket beszerezni.
Jó hosszú lett, ráadásul eredetileg pársoros bevezetőt szántam, és rögtön utána bele akartam csapni az egyik új kedvencem méltatásába, de aztán rájöttem, hogy mivel az én érzéseimen keresztül történne a bemutatás, jobb, ha magam is ráhangolódom, nektek pedig adok némi betekintést, hogy esetenként miért ez vagy az a véleményem valamiről..
Remélem, van, akit érdekel!
Az utolsó 100 komment: