Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
− Szegény néni! – sóhajtotta Síróbaba. – Vajon mivel keseríthették meg annyira, hogy nekünk oda kell szállnunk?
− Ide figyelj, Síróbaba – mondta Misu –, én azt hiszem, hogy ti nem fogtok igazán szállni, mert az Új lakótelep gyalog is csak tizenöt percre van innen, és autóbusz is jár oda. Azt csak úgy szokás mondani, hogy valaki kiszáll valahova, hogy ott valamit megnézzem.
− De hiszen ennek semmi értelme! – csodálkozott Síróbaba.
− Hát nem sok – ismerte be Misu. – De tudod, hogy a felnőttek szeretnek mindent másképp mondani.
− Persze hogy tudom – Síróbaba most már úgy beszélt Misuval, ahogyan csak az egészen jó barátok tudnak egymással beszélgetni. – Mit gondolsz, az a csúf példa, az nagyon borzasztó?
− Példátlan csúfság – igazította ki Misu, és egyszerre mehetnékje támadt. Hiszen ha tovább beszélget Síróbabával, akkor nem lesz délutánra példátlan csúfság, és fuccs az egész titoknak!
Rohant vissza a műhelybe, ahol Poldi néni és Dezső bácsi szorgalmasan lyukasztgatta a szalmaszálakat.
Nem volt valami szapora munka, és Dezső bácsinak abba is kellett hagynia, mert jöttek a kutyák. De Misu olyan komolyan vette a dolgot, hogy ma még a buldoggal sem fogócskázott.
Jócskán elmúlt dél, mire Poldi néni letette a hetvenhatodik szalmaszálat, Misu pedig a hetvenhetediket.
Most már nyugodtan szünetet tarthattak.
Amikor Misu kiment az udvarra, legnagyobb meglepetésére Síróbabát a nyitott ajtóban találta, igaz, hogy a küszöbön belül. Onnan figyelte a szürke macskát.
− Felbontottad a kulcsos borítékot? – ámult Misu. Furcsa volt a kislányt így a földön állva látni, és nem a magas ablakban.
− Nem kellett fölbontani – magyarázkodott Síróbaba –, tudod ma reggel Kamilla néni annyira sietett, hogy a vonatkisiklást és a bankrablást is csak reggeli közben mondta el, és a kulcsot is elfelejtette lezárni. Kár, hogy ez a szürke macska kórt okoz, olyan jó volna megsimogatni.
− Csudát okoz kórt – kapta föl a macskát Misu –, én mindennap megsimogatom, és semmi bajom.
De a máskor olyan barátságos szürke macska most kapálózott Misu karjában, és mindenáron vissza akart menni a földre.
− Tedd le, Misukám – szólt rá Poldi néni, aki egy egész tálca lekváros kenyeret hozott. – Nemsokára kiscicái lesznek, és ilyenkor nem szereti, ha fölemelik.
Poldi néni egészen természetesnek vette, hogy Síróbabát kint találja az udvaron. Kezébe nyomott egy lekváros kenyeret, és megkérdezte:
− Mondd, kislányom, te sem tudod, hogy mekkora lehet egy kerti törpe?
Síróbaba véletlenül tudta, mert náluk otthon a szomszédban volt egy, és az éppen akkora, mint ő. Poldi néni alaposan szemügyre vette a kislányt, és elégedettnek látszott a mérettel. Aztán megkérte, hogy lépjen egy kissé hátra, aztán meg előre, jobbra.
Síróbaba szófogadóan lépkedett előre-hátra, amíg Poldi néni rá nem kiáltott:
Aztán elmesélte Síróbabának, hogy Poldi bácsi ma a főparkigazgatóhoz ment díszegyenruhába, és hogy a főparkigazgató egy kerti törpével fogja megajándékozni Poldi bácsit nyugdíjba vonulása alkalmából.
− Azt írják a talpára, hogy negyvenkét év hűséges szolgálata jutalmául – segítette ki Misu, és Síróbaba szolgálatkészen felemelte piros cipős lábát.
Poldi néni és Misu egymásra néztek; ekkora talpra bizony még két év sem fér rá, nemhogy negyvenkettő. A kerti törpéknek remélhetően nagyobb a talpuk.
Poldi néni kuncogva a szája elé kapta a kezét, szakasztott úgy, mint délutánonként, amikor összenézek, aztán megkérdezte Misutól:
Misu buzgón bólogatott. Hiszen ő is csak azért akarta Síróbabának elmesélni a titkot, mert látta rajta, hogy csuda titoktartó. Mégis szerencse, hogy nem mesélte el, mert abban azért nem volt biztos, hogy Síróbaba azt is titokban tudná tartani, hogy egyszer már elmesélték neki ezt a titkot. Ahhoz túl kicsi.
Poldi néni behívta Síróbabát a szobába, Misut pedig a repkényes ajtó elé állította őrködni, nehogy valaki váratlanul benyisson, amíg a titkot meséli.
Elég sokáig állt ott, mert Poldi néni szerette hosszasan mesélni a titkot, ha már egyszer rászánta magát.
De végre Síróbaba kiszaladt az udvarra.
− Csuda jó titok – mondta Misunak, és egészen piros volt az arca, de nem a sírástól. – Ilyen jó titkot még nem is hallottam.
− Még lehet, hogy hallasz jobbat is – válaszolta rejtélyesen Misu, és ment vissza a műhelybe, mert ahhoz, hogy Síróbaba még jobb titkot halljon, még nagyon sok szalmaszálat kellett keresztbe kilyukasztani.
A százhuszonegyedik szalmaszálnál tartottak, amikor Kamilla kisasszony váratlanul hazaérkezett.
Senki sem számított rá, hogy ilyen korán jön, talán csak Síróbaba, mert szerencsére már becsukta az ajtót, ablakot.
Poldi néni és Misu rémülten nézett Dezső bácsira, aki azonban most sem veszítette el a fejét. Hiába, jó az, ha van egy lovas katona a háznál, aki a legnehezebb helyzetekben is feltalálja magát.
− Te most felpattansz Ráróra – adta ki a parancsot Misunak –, várj csak, lejjebb csavarom az ülését, hogy leérjen a lábad. Poldi néni addig becsomagolja a kész szalmaszálakat, és mire Kamilla kisasszonyék elindulnak, te már vissza is fordultál Bertamamától. Én közben értesítem Oszkárt.
Mire Kamilla kisasszony végigvezetette a sárga kőkockás udvaron Síróbabát, már mindketten messze jártak. Addigra Misu az Új lakótelep I. tömb 2. házának 3. lépcsőházában rohant fölfelé, Dezső bácsi pedig a Brenner Oszkár szenespincéjébe vezető lépcsőn ereszkedett óvatosan lefelé.
Így egyedül Poldi néni látta, hogy micsoda szép piros kalapot visel Síróbaba.
Az utolsó 100 komment: