Dietlof Reiche: Freddy – Egy hörcsög kalandos élete (részlet)
Valamivel azelőtt, hogy engem eladtak volna, a dédi ős öreg korában elszundított, hogy többé ne ébredjen fel az örök téli álomból. Először még az gondoltam, hogy csak szokatlanul lassan ébredezik. De a kisállat-kereskedés kövér eladója mindjárt tudta, mi történt. S még mielőtt megnyikkanhattam volna, a dédi már el is tűnt.
Megviselt a dolog. A rokonság többi tagja azonban jóformán észre sem vette. Persze az aranyhörcsögök maguknak valók, amit a dédi is elég gyakran elismételt.
Hiányzott nekem. Vele a hörcsöglét minden problémáját megvitathattam. Megpróbáltam hörcsögtársaimmal is, de a siker elmaradt:
− Beszélgetni? Ugyan már! Sportolok. Neked is erre lenne szükséged.
Még, hogy hülyére fussam magam a mókuskerékben?
Köszi, haver! Nem nekem találták ki. Különben is csak egyetlenegy volt belőle a ketrecben. A kerékőrültek meg ott álltak előtte sorban, jobban mondva tolakodtak és marták egymást.
Időközben ugyanis a fiatal hörcsögök körében divatba jött a harapás. Szó sem volt többé „játékos erőpróbálgatásról”-ról. Már mindenki igazi „területvédő harcra” vágyott, ahogy azt a biológiatanárok mondják. Csakhogy: nálunk senkinek se jutott saját terület. A terület-Rambók pechére és a többiek szerencséjére ahhoz túl kicsi volt a ketrec. Különben még halottak is lehettek volna.
A hangulat egyre romlott. Igyekeztünk kitérni egymás útjából, de hamar rájöttünk, hogy ez csak úgy oldható meg, ha valamennyien egy helyben gubbasztunk.
Beállt a nagy eltompultság.
Nálam is.
Megtanultam, hogy néha már a gondolkodás sem segít. Csak törtem a fejem, de sehogy se találtam a választ. A gondolataim csak körbe-körbe-körbe forogtak… Míg egy napon megjelent valami ennek a körnek a közepében. Ez a valami egyre nagyobb és világosabb lett, míg végül kristálytisztán láttam: ki kell jutnom.
Ki kell jutnom a ketrecből.
A fenébe is, ez az! Miért nem jöttem rá már előbb?
EL KELL, HOGY ADJANAK.
Talán mert ha eladták az embert, az olyasmi volt, mint az örök téli álom. Az illető eltűnt, és senki sem izgatta fel magát rajta túlságosan.
Egy dolog azonban biztos volt: a következő aranyhörcsög, akit el fognak adni ebből a ketrecből, én leszek. Ez azonban nem bizonyult egyszerűnek. Elő kellett készíteni. Egyvalamit ugyanis pontosan tudtam: ha majd a következő vevő ott áll a ketrec előtt, a kedves kollégáknak is eszébe jut, hogy milyen egyhangú az élet idebent. És, hogy milyen jó lenne változatosságképpen, ha eladnák őket.
− Engem, engem, engem! – visítják majd, miközben nagyokat bukfenceznek, felugrálnak a levegőbe és sebesen tekerik a mókuskereket, csak azért, hogy felhívják magukat a figyelmet. És akkor majd lesz egy egészen különleges hörcsög, aki kitűnik közülük, mert valami egészen mást csinál. De mit?
Ekkor figyeltem fel a bolt sarkában falra szerelt televízióra. Egy állatos videokazettát ismételtek unos-untalan. Vacak film volt: halál unalmasan úszkáló díszhalak, faágakon zajongó színes madarak, és őrültként egymásnak rontó kosok. De voltak állatkerti jelenetek is: például majmok a ketrecben. Na, ez igen tanulságos volt, mármint az ember és az állat kapcsolatának szempontjából. Meg medvék. Megalázkodva, de sikeresen koldultak élelmet a kifutójukban. A filmnek ezt a részét többször is megnéztem. Ezután már készen álltam. Jöhetett a következő hörcsögvásárló.
Nem jött.
Mintha átok ült volna rajtam. Úgy tűnt, pang a hörcsögpiac. Megvettek egy csomó fütyülő tengerimalacot, üvöltöző papagájt és néma teknősbékát (vajon mit kezdhetnek az emberek egy teknőccel?). Még a sziámi macska is gazdára talált, pedig róla köztudott volt a kereskedésben, hogy férges. Hörcsögöt azonban senki sem akart.
Ennek ellenére készenlétben álltam.
Csak ne veszítsd el a türelmedet! – mondtam magamnak. Csupán statisztikailag nézve is óráról órára nőtt az esélye annak, hogy jön valaki, aki hörcsögöt keres.
Aztán meg egy hajszálon múlt, hogy át nem aludtam a nagy lehetőséget.
Késő délelőtt volt, nem éppen az a napszak, amikor a magunkfajta fákat tép ki tövestől, én pedig visszahúzódtam szunyókálni. Hangos visításra, ugrálás tompa zajára és szédületes gyorsasággal forgó kerék zizegésére riadtam. Felugrottam, s egy szempillantás alatt átláttam a helyzetet: itt a lehetőség. Vagy talán már el is múlt?
A kövér eladó felülről nézett be a ketrecbe. Mellette egy bajuszos fiatalember. Szimpatikus szerecsendió-illatot éreztem. Hörcsögtársaim pontosan úgy viselkedtek, ahogyan azt előre sejtettem. Fellélegeztem. Még nem dőlt el semmi. Éppen neki akartam látni, amikor hallottam, hogy a kövér eladó megkérdezi:
− És mennyi idős a kislánya?
Kővé dermedtem.
− Most töltötte be a hatot – felelt a bajszos.
Fiatal, túl fiatal!
− Épp a megfelelő kor – bólintott a kövér.
− Szeretném, ha megtanulna felelősségteljesen gondoskodni egy állatról – jelentette ki a bajuszos.
Aha. Valószínűleg léha, mint egy tengerimalac és lusta, mint egy kimiskárolt kandúr.
− Tudja, a lányom gyakran van egyedül.
Így már mindjárt más. Akkor gondoskodni fog rólam.
− Pompás – mondta a kövér. – Legalább lesz mivel játszania.
Ez baj. Egyfolytában vonszolni fog valahová.
− Sofie-nak hívják – így a bajszos.
Ugyan már, most hogy jön ez ide?
− És tudja mit? – folytatta. – Bár még csak most tanult meg olvasni, egy aranyhörcsögtartásról szóló könyvre vágyott.
EZ MEGADTA DÖNTŐ LÖKÉST.
Belekezdtem a műsoromba. Miközben kollégáim visítoztak, bukfenceztek, ugrabugráltak, és a mókuskereket hajtották, én a ketrec közepére hussantam és felegyenesedtem. Hátsó lábaimra emelkedtem, mint a medvék.
Elég, ha felállsz a hátsó lábadra, és az emberek elolvadnak a gyönyörűségtől. Csuda tudja, mi játszódik le bennük ilyenkor. Vajon egy helyes kis embert látnak a két lábon álló hörcsögben? Mindegy. Álltam, mint a cövek. És ez még nem elég: olyan tágra nyitottam a szemem, hogy majd kiesett.
Nagy fekete gombszemek – de édes! Hozzá résnyire nyitott ajkak – cuki! Kicsit megmozgatni a szájszegletet és a bajuszt – huncut! Aztán a mancsommal végigsimítok a fejecskémen – hogy ez milyen aranyos!
Na tessék: a bajuszos rám mutatott.
− Az ott helyes. De talán egy kissé túl nyugodt a többihez képest.
Erre felugrottam a levegőbe. Aztán még egyszer, fordulattal, ahogy gyakoroltam.
A kövér felnevetett.
− Túl nyugodt? Ennél élénkebben nem tartunk raktáron.
Az idióta, mindent elront itt nekem!
Na tessék: a bajuszos mindjárt gyanakodni kezdett.
− Meg akar tőle szabadulni, igaz?
Szépen nézünk ki. Most gyorsan azt a műsorszámot, amin különösen sokat dolgoztam. Nem hinném, hogy aranyhörcsögnek sikerült volna előttem: még mindig a hátsó lábaimon állva felemeltem a jobb mellső mancsomat. Kinyújtottam olyan magasra, amennyire csak bírtam, azután intettem. Úgy integettem, mint a méltóságukat vesztett medvék.
Erre a bajuszos elnevette magát.
− Rendben – mondta. – Ezt kérem.
Az utolsó 100 komment: