Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral menetelt az úton, miközben életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva, sajátját és az Úrét. Amikor az utolsó jelenethez érkezett és visszatekintett a lábnyomokra, csak egy sor volt látható. Arra is felfigyelt, hogy ez az életének legkeservesebb szakaszainál is előfordult.

Bántotta a dolog és megkérdezte az Úrtól: – Uram! Te megígérted, hogy ha egyszer elhatározom, hogy követlek Téged, Te mindig velem jársz életem útjain. De íme, a legnyomasztóbb esetekben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, hogy miért éppen akkor hagytál el, amikor a leginkább szükségem volt Rád.

Az Úr így felelt: – Drága gyermekem! Én szeretlek Téged, és soha egy pillanatra sem hagytalak el. A megpróbáltatásaid idején, amikor úgy szenvedtél, amikor csak egy sor lábnyomot látsz, karjaimba vettelek és úgy hordoztalak...