Be kell vallanom, ez nem valami vidám részlet, egy egyébként szenzációsan jó könyvből, de engem szíven ütött. Szerintem érdemes elolvasni.
Irwin Shaw: Oroszlánkölykök /részlet/
„Egy csata több különböző síkon zajlik. elsőnek ott van mindjárt a csata tisztán erkölcsi síkja, a legfelső parancsnokságon talán nyolcvan mérfölnyire az ágyúdörgéstől, ahol az iratszekrényeket reggel gondosan leporolták, ahol nyugodt és tevékeny légkör uralkodik, ahol olyan katonák ülnek, akik még soha életükben nem sütöttek el fegyvert, s akikre még sohasem tüzelt senki, vagyis tábornokok ülnek ott frissen vasalt egyenruhában, és nagy gonddal fogalmazzák ama bizonyos nyilatkozatokat, hogy mindent elkövetek, ami emberileg egyáltalában lehetséges, és a többit már az istenre kell bízni, az istenre, aki különben feltűnően korán kelt ezen a napon, jókor elkezdte a napi munkát, és szúrós, árgus szemel figyeli a hadihajókat, vízbe fúló embereket, a robbanóanyagokkal töltött lövedékek röppályáját, a bombavetők célzását, a haditengerészet tisztjeinek tevékenységét, az aknák által levegőbe repített emberi testeket, az acélkarókon megtörő hullámverést a tenger partján, az ágyúk töltését az ütegállásokban, s a két hadsereg közti keskeny és tüzes sávtól szintén tisztes távolságban álló ama másik épületet, amelyben ugyancsak letörölték reggel a port az iratszekrényekről, s ahol az ellenséges tábornokok ülnek ugyancsak frissen vasalt, de másmilyen egyenruhában, s hasonló térképet tanulmányoznak, rendkívül hasonló jelentéseket olvasnak, s összemérik erkölcsi és szellemi erőiket száz mérföldekkel arrább ülő kollégáikkal és ellenfeleikkel. Ezeken a helyeken, ahol a szobákban átlátszó papírburkolat alatt óriási térképek lógnak a falon piros és fekete krétajelölésekkel, a csata igen hamar szabályszerű és formális jelleget ölt. A térképeken szünet nélkül tervek készülnek. Amennyiben az 1. számú terv csődöt mondana, akkor a 2. számú terv kerül alkalmazásra. Ha a 2. számú terv netán csak részleteiben vezetne eredményre, a 3. számú tervnek egy előre kidolgozott változatát léptetik életbe. A tábornokok West Pointban, Spandauban és Sandhurstben mind ugyanazokból a könyvekből tanultak, s közülük többen maguk is írtak könyveket, s olvasták egymás munkáit, továbbá valamennyien tudják, mit csinált Ceasar némileg hasonló helyzetben, s hogy Napóleon milyen baklövést követett el Olaszországban, s hogy Ludendorf 1915-ben elmulasztotta kihasználni egy frontáttörés kínálkozó lehetőségeit, s valamennyien remélik a Csatorna mindkét partján, a helyzet nem fajul odáig, hogy a döntő igent vagy nemet ki kelljen mondaniuk, ami eldöntheti a csata sorsát, s meglehet, a nemzetét is, tönkreteheti és megalázhatja az embert egész életére, megfoszthatja becsületétől és szakmai hírnevétől. Ezért hát csak hátradőlnek a széken hivatalaikban – melyek pontosan olyanok, mint a General Motors irodái vagy az I.G. Farben hivatalai Frankfurtban, gyors- és gépírónőkkel, akik flörtölnek az előszobákban –, és sillabizálják a térképeket, és olvassák a jelentéseket, és azért fohászkodnak, hogy bárcsak beválnék az 1. számú vagy a 2. számú vagy a 3. számú terv, mint ahogy odafent a Grosvenor Square-n és a Wilhelmstrassén mindenki jósolta, hogy beválik, legfeljebb apró és nem nagyon lényeges változtatásokkal, amelyeket helyben is el lehet végezni, s rá lehet bízni a helyszínen levőkre.
A helyszínen levők egészen más síkon látják a dolgokat. Őket nem kérdezték meg a csata színterének megválasztását illetően. Továbbá nem kérték ki véleményüket a légi előkészítés időtartamáról sem. Nem oktatták ki őket meteorológusok az ár-apály váltakozás június havi alakulásáról, és az esetleges viharok lehetőségéről sem. Nem vettek részt azokon az értekezleteken, ahol eldöntötték, hány hadosztály elvesztése látszik célszerűnek ahhoz, hogy 16,00 órára arcvonalat építhessenek ki a parttól egy mérfölddel beljebb a szárazföldön. A partraszálló hajókon nincsenek iratszekrények, nincsenek gépírónők, akikkel flörtölni lehetne, nincsenek térképek, amelyeken az egyes ember mozgása kétmillióval beszorozva világos, szervezett, értelmes mozdulatokká kristályosodnék, s ilyen módon alkalmas lenne a nyilvános közzétételre, s anyagul szolgálhatna történeti kutatásnak.
Ők rohamsisakot látnak, okádékot, zöld vizet, becsapódó gránátok szökőkútjait, lezuhanó repülőgépeket, víz alatti akadályokat, ágyúkat, halálsápadt és dermedt arcokat, rohanó és felbukó, fuldokló emberek zűrzavaros tömegét, s mindennek mintha világon semmi köze se volna ahhoz, amit azóta tanultak, hogy otthagyták a munkájukat és a feleségüket, s felhúzták a hazájuk egyenruháját. A tábornok felfogása szerint, aki nyolcvan mérfölddel arrább ül, és Ceasar, Clausewitz és Napóleon mondatai kavarognak a fejében, a tábornok felfogása szerint a dolgok teljesen tervszerűen, vagy legalábbis csaknem tervszerűen folynak. Ám a helyszínen levő szerint teljes a csőd.
– Te szentséges isten – siránkozik a helyszínen levő, amikor gránát találja a gyalogsággal megrakott partraszálló hajót két órával a támadás kezdte után, egymérföldnyire a parttól, s a sebesültek sikoltozni kezdnek a csúszó fedélzeten -, szentséges istenem, visszavernek!
A nyolcvan mérföldnyire ülő tábornokok a vesztségekről befutó jelentéseket biztatónak értékelik. A helyszínen levő sohasem tartja biztatónak a veszteségeket. Amikor golyó találja vagy társa esik el,vagy a tizenöt méternyire haladó szomszédos hajó repül a levegőbe, vagy a hídon álló tengerész hadnagy kezd el vékony, leányos hangon az édesanyja után üvöltözni, mivel övön alul nem maradt belőle semmi, akkor a helyszínen levő úgy érzi, hogy borzalmas katasztrófába keveredett, s az ő számára akkor teljességgel elképzelhetetlen, hogy tőle nyolcvan mérföldnyire van egy ember, aki ezt a katasztrófát előre látta, sőt előidézte, előkészítette, s aki, miután a katasztrófa bekövetkezett, azt fogja jelenteni (habár tudnia kellett a gránátról, az elesett tengerészgyalogosokról, a síkos fedélzetről és a sikoltozó hadnagyról), hogy minden a terveknek megfelelően történik.
– Te szentséges istenem – siránkozik a helyszínen levő, miközben figyeli, hogyan nyelik el a hullámok a kétélű páncélost, amelynek tornyából mindössze egyetlen üvöltő ember tud kiúszni, de lehet, hogy egy sem –, szentséges istenem – zokogja, s az arca mellett heverő furcsa, letépett lábra bámul, majd rádöbben, hogy ez a sajátja –, szentséges istenem – rebegi, amikor a partraszálló hajó kifutója leereszkedik, s tizenkét ember géppuskasorozatoktól találtan halomba hull a félméteres, hideg vízben –, szentséges istenem – sír fel, amikor azokat a gödröket keresi, melyekről a légierőnek kellett volna számára gondoskodnia, de amelyeket hiába keres, és arcra borulva hasal, miközben zajtalanul lecsap rá az akna a magasból –, ó szentsége istenem – nyögi, amikor a legjobb barátját, akivel még 1940-ben, Georgiában, a Bennig-erődben melegedett össze, széttépi egy tányérakna, és nyaktól csípőig széthasadva fennakad a drótsövényen –, ó szentséges istenem –zokogja a helyszínen levő -, visszavernek minket.”
Az utolsó 100 komment: