Minden éjjel erre ment haza. Ilyenkor már alig jártak az amúgy forgalmas utcán, így aztán nem nagyon volt félnivalója. Épp ezért nem is ijedt meg, inkább megilletődött, amikor felemelték a földről. Összegömbölyödött, ahogy kiskorában tanulta, és szuszogva várta, mi történik. Hirtelen az éjszakánál is feketébb sötétség vette körül. És valami nagyon büdös, erjedt szag. Nem ismerte ezt az illatot, és fájt, ahogy erőszakosan az orrába tolakodott. Hallotta a durva röhögést is, igaz, nem tudta, mi ez a furcsa, rekedten gurgulázó hang. Amikor visszapottyantották a járdára, már érezte, hogy valami nem stimmel. Nem látott. Valami nagyon szorította. Egyre jobban elkábult az átható bűztől, és kezdett nagyon megijedni. Vakon botorkálva megindult arrafelé, amerre a biztonságot jelentő kertet sejtette. Nem vette észre, nem vehette észre, hogy rémült forgolódása közben épp az ellenkező irányba tart. Kiszaladt az útra.

Szerencséje volt, a kocsik sorra elszáguldottak mellette. Fülsiketítő volt a zaj; az a valami, ami szinte megfojtotta, többszörösen felerősítette az autók fékjének nyekergését. Nem tudta, mit csinált rosszul, mi lehet ez az élesen szorító fájdalom a torka körül, és már rettenetesen szeretett volna a vackába jutni. Őrült félelmében ide-oda szaladgált, hátha nekimegy a járdának és végre hazatalál, de sehol sem ütközött a betonszegély ismerős keménységébe.

Piros autó fékezett éktelen csikorgással. A sofőr kiszállt, és keservesen káromkodott. Hogy az a...!

A férfi óvatosan felvette az úttestről. Megfogta a sündisznó fejére préselt sörösdobozt, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta. Tenyerében tartva odavitte a kerítéshez, és gyengéden berakta a kertbe.

Hazaérkezett.