Feleségem nagypapája, Miklós bácsi, a '47-es kitelepítések idején épp szovjet hadifogságban múlatta az időt, így legtöbb (összes?) közvetlen hozzátartozójától eltérően, lekéste a bácskai csatlakozást, mindörökre Naszvadon ragadt. (Egyszer összeszámoltuk a sógorral, a papa hat államban lakott úgy, hogy egyszer sem költözött el.)

Az öreg a tipikus magyar parasztembert jelenítette meg: évente kiment megnézni, rendesen művelik-e az egykor a téeszbe „bevitt” földjeit, szerette a Kossuth Lajos-os történeteket, és helyi specialitásként, egy szót sem tanult meg szlovákul.

Mesélik, hogy egyszer autóval indult a család Magyarországra. A komáromi határátkelőnél nagy sor gyűlt össze, kiszálltak az autóból – és Miklós bácsi elveszett. A határőrök gyűrűjében találtak rá; méltatlankodott a „fináncoknak”, miféle passzusokat kérnek tőle, miért nem engedik át a hídon, mikor ő „se nem rabló, se nem betyár”.