A hatvanezer évig tartó jégkorszak vége felé Skandináviát két kilométer vastag – vagy ha úgy tetszik, magas –, összefüggő jégréteg borította. 14 000 évvel ezelőtt az eresz csepegni kezdett, hogy ötezer évre rá a jégtakaró utolsó darabja is becsússzon a tengerbe. A kopár, jégtől legyalult sziklákat moha lepte be. Újabb ezer év múlva meghonosodott a törpefenyő, melyet a nyírfa követett. A tundrát benépesítő rénszarvascsordákat bőrsátrakat cipelő vadászok követték.
Hétezer ével ezelőtt Skandinávia déli része lesüllyedt, és az Atlanti-óceán áttörte a Dánia és Svédország közötti földnyelvet. A kavargó hullámokban bekövetkezett tragédiák közül elég megemlíteni azt, hogy az Ancylus csiga kihalt, helyét a sós vízben honos Litorina csiga vette át. A térképen összekucorodott óriáshoz – rossz nyelvek szerint kókadt hímtaghoz – hasonlító Skandináv-félsziget kiemelkedett a környező tengerből, és a Litorina-tenger felvette a mai Balti-tenger alakját.
A bronzkorszak alatt viszonylag kellemes volt az éghajlat. A hatalmas tölgyfaerdőkben vaddisznók és szarvasok éltek, Stockholm környékén szőlőt termesztettek, az ókori „arisztokrácia” étlapján homár és osztriga szerepelt. (Ugyanakkor Közép-Európában pokoli meleg lehetett.) Az idillt a 2600 évvel ezelőtt beállt Fimbul tél szakította meg, amely fél évezreden át éhínséggel sújtotta Észak-Európa lakót. A gyümölcsfák kipusztultak, a gabonafélék közül csak az árpa élte túl a zord éghajlatot. A helyzetet súlyosbította, hogy a Fekete-tengertől a brit szigetekig terjedő kelta törzsek elvágták az északi és a Földközi-tenger menti országok közötti kereskedelem útját.
Ultima Thuléről – az ókori Svédországot nevezték Távoli Thulének – először egy bizonyos Pitheas tett említést, aki háromszáz évvel Krisztus születése előtt, Nagy Sándor idejében hajózott Britanniából Marseille-be. „A Britanniától egyheti hajóútra fekvő rideg, északi birodalomban a tél hideg, hosszú és sötét, de a nyár közepén hetekig nem megy le a nap. Gyakran esik az eső, ezért a »bennszülöttek« a learatott árpát fedett raktárokban csépelik és tárolják. Lakosai árpából és mézből készítenek búfelejtő italt...”
A vaskorszak (i. u. 500–1050) a vikingek, azaz a normannok kora. Gyorsjáratú evezőshajóikkal bejárták a világot, kifosztották és felégették az Északi-tenger és az Atlanti-óceán partja menti településeket. „A normannok haragjától ments meg, Uram, minket!” – fohászkodtak a szomszéd országok lakói.
A dán és norvég vikingek Nyugatot sanyargatták. Izland (860) és Grönland (983) gyarmatosítása után, 1003-ban, sárkányfejjel díszített, keskeny tölgyfa hajóikon Észak-Amerikába is eljutottak. Ami azt illeti, az európai integráció sokkal hamarább elkezdődhetett volna, ha 885 nyarán a Szajnán felhatoló hetven (!) viking hajó legénysége bevette volna Párizst.
A vikingek állandó fenyegetésének hatására Együgyű Károly 911-ben Rolló viking főnöknek adta fele királyságát, azaz Normandiát és Gizella nevű leányát. Attól kezdve Normandiából indultak a vikingek megadóztatni az angol városokat. Nem kis összegről volt szó: 1007-ben harminc tonna ezüstöt adóztak az angol városok. Hiába ölette meg Ethelred király az országban tartózkodó összes vikinget, 1016-ban Sven király elfoglalta Angliát, s azt fiára, Nagy Knutra íratta. Ez utóbbi 1028-ban Anglia, Dánia, Norvégia és Svédország királyának nevezhette magát.
Dán és norvég kollégáikkal ellentétben a svéd vikingek kelet felé vándoroltak. Részt vettek Konstantinápoly ostromában (860), majd Rurik, Szineusz és Truvor vezetése alatt elfoglalták Novgorodot (862). A Dnyeper mentén, szláv törzsek egyesítésével megalapították Oroszországot, majd röpke egy évszázad alatt „beolvadtak” szláv alattvalóik közé. Egy Stockholm mellett állított rúnakő szerint, Ingvar viking vezér csapataival Bagdadba is eljutott, de a szaracének (arabok) országából egyetlen viking sem tért haza.
A svéd vikingek központja a Mälaren-tó Björkö szigetén fekvő korabeli főváros, az öntödékben és fémfeldolgozó műhelyekben gazdag Birka volt. Keletről gyöngy, ékszer és szerszámok, északról vas és szőrme, nyugatról fegyverek, kerámia- és üvegáru áramlott a kétezer szabad lelket számláló, virágzó kereskedelmi központba. A sikeres hódítások eredményeképpen élénk volt a rabszolga-kereskedelem is. A külkereskedelmi kapcsolatok megkívánták a kereszténységre való megtérés hajlandóságának jeleit. A külpolitikai erőfeszítések jegyében, 829-ben Björn király meghívására, Jámbor Lajos frank király Birkába küldött két elszánt hittérítőt, Ansgart és Witmart.
Nem volt veszélytelen küldetés. Az asa-istenekhez fohászkodó vikingek gyanakodással fogadták az új hitet, és gyakran Oden főisten madarai eledeleként, az útszéli fákra akasztották a korábban szerencsét próbáló szerzeteseket. Az is előfordult, hogy rabszolgaként eladták őket. Egy jó húsban levő hittérítőért két ökör árát is elkérhették.
A mártírhalál vágyától égő Ansgar és társa, a mérsékeltebb álláspontot képviselő, de nagy erejű Witmar kereskedőhajón kelt át a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. A gyakorlatias kereskedők a láthatáron feltűnő viking hajók láttára, a sietős partraszállást követően azonnal elmenekültek. Csak a mártírhalál közelségétől lázba jött két szerzetes maradt hátra magyarázkodni. Ansgarral szemben tiszteletlenül viselkedtek a rablók. Ekkor a keresztényi hivatásáról megfeledkezett Witmar kardot ragadott, és rettenetes pusztítást vitt végbe a vikingek soraiban.
A számbeli fölényben levő vikingek leteperték a hősiesen küzdő óriást. Witmar roppant ereje tiszteletet sugárzott, ezért úgy döntöttek, hogy a szerzetesek sorsát sörivóversennyel döntik el. A papírforma és az otthoni pálya ellenére Witmar győzött. Az óriásnak meg sem kottyant a hordónyi folyékony kenyér. A vikingek térdre borulva könyörögtek, hogy megtérhessenek, és annak az istennek a híveivé váljanak, aki ilyen tiszteletre méltó tulajdonságokkal boldogítja a híveit. Ansgar, akit felháborított Witmar keresztényhez nem illő viselkedése, nem volt hajlandó megkeresztelni a pogányokat. A csalódott vikingek legszívesebben végeztek volna a moralizáló hittérítővel, de nem merték kihívni a szerzetesek istenének haragját.
A konok Ansgar és a bűnbánó Witmar gyalog folyatta útját Birkába. 830-ban a Mälaren-tó partjához értek, ahol egy rabszolgákat szállító hajóra szálltak. Ansgar ezúttal sem hazudtolta meg magát, és fennhangon követelte, hogy a hajó tulajdonosa szabadítsa fel, és eressze szélnek a rabszolgákat. A hittérítőt csupán Björn király meghívására való tekintettel nem láncolták a rabszolgák közé.
Birkában a hittérítők Björn király védnöksége alatt terjesztették Krisztus evangéliumát. A vikingeket érdekelte az új hit, de nem voltak biztosak abban, hogy Oden beleegyezne-e a hittérítők által szorgalmazott változtatásokba. A rabszolgákról és a kuplerájok látogatásáról nem szívesen mondtak le, a féktelen orgiákra alkalmat adó áldozati szertartásaik beszüntetéséről pedig hallani sem akartak. „Észak apostolai” dolguk végezetlen tértek vissza munkaadójukhoz.
Közel száz évre rá Olof Eriksson „Skötkonung” király (995–1022) családjával együtt megkeresztelkedett, és a vérszomjas vikingek átváltoztak jámbor svédekké, dánokká és norvégekké.
(A fényképek egy része a Lofoten-szigeteken készült 2004-ben. A képeket a makettekről a stockholmi történelmi múzeumban, a Historiska Museetben készítettem.)
Az utolsó 100 komment: