Két hetet töltöttem Dél-Afrikában, Fokvárosban. Kicsit dolgoztam, kicsit vakációztam. Erről húszrészes sorozatban számoltam be egy megyei lap hasábjain. Nem szeretném simán idemásolni az akkor leírtakat. Többek között azért sem, mert sok mindent nem írtam meg, amit most igen, ám van, amit nem teszek újra közzé, valamint ennyi év távlatából azt is leírhatom, milyen hatással volt az életemre az az út. Nagyon-nagyon szubjektív beszámolót olvashattok. Elfogult vagyok az ország javára, továbbá nem óhajtom mélyen elemezni a köztársaság gazdasági, politikai és szociológiai helyzetét. Arról fogok írni, amit láttam, ami történt velem és amit éreztem. Ez nem sok, de nem is kevés. Hogy érdekes-e, azt majd eldöntitek. Gyertek, induljunk!
Indulás
Még sosem repültem, legalábbis repülőgéppel nem, ezért már az indulás is rettentő izgalmasnak tűnt. Anyu és Apu igyekeztek lebeszélni az útról. Féltek, hogy árván hagyjuk itt gyermekünket, és nekik kell majd felnevelni, ami a leányzót ismerve, nem lett volna egy diadalmenet...
Semmi sem tudott eltántorítani az utazástól bennünket. Illetve engem, mert a férjem szívesen lemondott volna a légi közlekedésről. Ő már repült a bolgár légitársaság távolsági és helyközi járatain. Megesküdött, hogy azok a gépek (TU-154, TU-134 és AN-valami) úgy csattogtatták a szárnyaikat, mint a sasok. Hiába mondtam, hogy mi a Malévvel és a British Airwaysszel utazunk, ez a tény nem vigasztalta. Magam lelkesen fedeztem fel, hogy milyen kanyargós a Duna felülről, és mindent megettem, amit csak elém tettek. Kedvesem meg egyre kérdezte, hogy rendben van-e a vércukrom, a vérnyomásom. Szeretett volna velem törődni és nem magával. De engem elkapott a hév, és nevetni, ugrálni tudtam volna örömömben, hogy utazom, repülök, világot látok! Legnagyobb sajnálatára kutya bajom sem volt.
Londonban szálltunk át a Fokvárosba tartó járatra, háromórányi várakozás után. Kis híja, hogy nem valahol Szingapúrban vagy Miskolcon kötöttünk ki, mert becsületesen megmondom, eltévedtünk. Szerencsére nagyon segítőkészek a brit légügyisek, így elkapták a grabancunkat és elvonszoltak ahhoz a kapuhoz, ahonnan a buszunk indult a repülőnkhöz. Előtte még ittunk két kólát, persze, fontért. Sikerült a költőpénzünk közel felét otthagynunk. Négy font volt a két ital, akkori árfolyamon nyolcszáz forintért csillapítottuk szomjunkat. Végleg.
Miután elértünk a jó helyre, ahol becsekkolhattunk, szerettem volna kinézni az ablakon, hogy még utoljára gyönyörködhessek Heathrow látványában. Nem tudtam kipislantani, tejfehér volt minden. Aha, gondoltam. A híres angol köd. Itt fent, a hatodik emeleten, naná, hogy nem látok ki. Nem köd volt. A gépünket, a Boing-747, 400-ast fixíroztam. Nagy volt az ijedtségem. Sehogy sem tudtam elképzelni, hogy az a monstrum a levegőbe emelkedhet. Neoex is úgy elbambult, hogy az összes újságot, amit a tizenegy és fél órás útra vettem, egy padon felejtette. De ez csak később kergetett őrületbe és letargiába.
A beszállás rendben lezajlott, elfoglaltuk helyünket, és szembesültünk a kegyetlen valósággal: az egész gépen tilos a bagózás. Akkor még napi másfél dobozzal szívtunk a bűzrudacskából. El sem tudtuk képzelni, hogyan éljük túl az előttünk álló fél napot. Én olvasással próbáltam elütni az időt. Nem tudtam. Házasságunk talán ott kapta a végső tőrdöfést, bár én azt az akkor még férjemnek szántam. Szerencsére nálam volt egy fénykép a lányunkról, és azt mutogattam a szomszéd hölgynek, aki szintén Cape Townba utazott. Ezen nem csodálkoztam, mert nem álltunk meg máshol. Amikor kimerítettem az angol szókincsemet, úgymint disz iz máj dótör, bjutiful, jesz és nájn, bekapcsoltam a fülhallgatót és zenét hallgattam. Aztán megnéztük, mit kell tennünk, ha zuhanunk és mit, ha cápával találkozunk. Rettentő boldog voltam, amikor láttam, hogy Neoexről patakokban folyik a víz. Ha már nem tudok olvasni, legalább…
Filmet is néztünk, bár nem értettük. Nikotinhiányunk csillapítására cukorkát szopogattunk, és vártuk az étkezéseket. Egy félrefordítás miatt marhát kértünk csirke helyett – akkor még alapfokon sem tudtam angolul, de a nyelvérzék már bennem lapult. Úgy két óra múltán megenyhültem párom irányában és beláttam, nem ülhetünk kukán egymás mellett még jó kilenc órát. Ezért inkább elaludtam. A jó szívem és némi folyadék felébresztett. Sorba kellett állni a mosdó előtt. Odabent is meglepetés ért. Lehúzván a vécét, azt hittem, azonnal kirepülök a gépből. Olyan erős szippantó hatása volt, ráadásul egy mennydörgés hangjával keveredve, hogy percekig mostam az arcom, mire helyre jöttem.
A túlélőpróba túlélése örömére felvettük a diplomáciai kapcsolatot, és átbeszélgettük azt a röpke hat órát, ami még vissza volt az utazásból. Akkor már tudtuk, hogy a házasságunk menthetetlen, de azt is, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat Dél-Afrikában. Ez pontosan így is történt.
Az utolsó 100 komment: