Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő (részlet)
– Meg – bólintott Mikkamakka. – Mert találkozott velem.
– Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben – mondtam.
– Itt – folytatta Mikkamakka –, akárcsak Dömdödöm.
– Kicsoda?
– Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm.
– Semmi mást?
– Semmi. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani. Néhány nap alatt te is megérted.
– Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették – mondtam.
– Lehet – válaszolta Mikkamakka –, magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.
– És miért nem?
– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe! …” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre a már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit... De akkor már oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
– És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? – kérdeztem.
– Egészen bizonyos lehetsz benne – mondta Mikkamakka –, ámbár könnyen meglehet, ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.
– Már tudom is, hogy kinek mondta – csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt. Előremutatott.
– Oda nézz! Ott vannak!
Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. „Isten hozott benneteket!” – kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában hozzám fordult Mikkamakka.
– Akartál valamit mondani?
– Csak azt akarom… csak annyit akarok – dadogtam a hirtelen felzengő csendben –, hogy dömdödöm.
Maminti, a kicsi zöld tündér
– Ma fát vágni megyünk – mondta Mikkamakka.
– Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad. Gyenge vagy.
– Ezt rám mondja! – méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. – Tapintsd meg a muszklimat!
Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyellősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta:
– Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.
– Na ugye! – mondta Egér Elek, és rátartin beballagott az erdőbe. Mert mégis… favágás.
Azért persze összegyűlt a favágóbrigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, a fent említett kék színű Ló Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős, de azt mondta, hogy valakinek a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb!
A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte (sosem látott még elven, finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: „döm”, majd kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: „dödöm”. De azért magukkal vitték Vacskamatit. Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájat szerették. Ezt titokban Vacskamati is tudta.
Az erdő mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy eukaliptuszt.
– Ebből lesz a legjobb hajó – mondta.
– De hiszen tegnap még repülőt akartál építeni – kotyogott közbe Vacskamati.
Mikkamakka lekicsinylően rápillantott.
– Repülő hajót – mondta a foga közül. – Olyat még nem hallottál? Vizen hajó, levegőben repülő, szárazföldön vonat.
Ez a válasz mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az agyvelő, a vállalkozó szellem!
A favágásban viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek, hogyan fogjanak hozzá.
– Először is reggelizzünk! – mondta Bruckner Szigrid.
Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt, reggeltől estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább. Hogy fejszével kell elkezdeni, a fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről kell odaállni, hova dől a fa, merre kell mellőle szaladni?
Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán udvariatlan dolog egy fát kivágni.
Míg a többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a másik kettő meg elővett szépen egy fűrészt, és nyissz-krr-zrr-nyissz, fűrészelni kezdte a fát.
Mire ezek befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka táján járt a reggelinek), majdnem végeztek is a munkával.
– Vigyázat, azonnal dől! – mondták.
– Nehogy a reggelimre dőljön – mondta nekik tele szájjal Bruckner Szigfrid.
Emezek meg kiabálni kezdtek Dömdödömnek és Szörnyeteg Lajosnak.
– Ne úgy állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd, vigyázz jobbra, vigyázz balra, alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjak, rúgjad, vágjad, kalapáljad!
Ha csak kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak, rángatták, lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg Dömdödömöt.
Reccsent s dőlt az eukaliptusz.
Ugrottak százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy tolongásban nem tudott elugrani.
Puff! ráesett a hátára.
Az utolsó 100 komment: