Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
Meg kell adni, ez a titok nagyon jól tudott lappangani. De azután mégiscsak elárulta magát.
Misu az ajtóra tapasztotta a fülét. Hallgatózni is csúnya dolog, és Misu megérdemelte volna, hogy ne halljon semmit.
De mégis egészen tisztán hallotta, hogy valaki sír odabent. Sír? Bőg, zokog.
Misu Poldi nénire nézett, Poldi néni Dezső bácsira, Dezső bácsi pedig a kapura, amelyen most lépett be Kamilla kisasszony, kezében a teli tejeskannával.
Óvatosan lépkedett, hogy ki ne lötyögtesse a tejet. Amikor az udvar közepére ért, letette a tejeskannát a sárga kőkockákra, és egyenesen Dezső bácsihoz fordult.
− Milyen jó, hogy látom, Dezső úr! Egy kérésem volna!
− Parancsoljon velem a kisasszony! – mondta az aranykoszorús lószerszámkészítő, és Misu arra gondolt, hogy ez a Fiatalok sem mondhatják szebben abban a színházban, akár királyok, akár királynők éppen.
− Dezső úr – kezdte a kisasszony, és hallani lehetett, hogy nyelt egyet –, arra kell kérnem, hogy a jövőben szíveskedjék az önhöz érkező lovakat megkötni. A múltkor ugyanis hallottam egy szomorú esetet, amikor egy őrizet nélkül hagyott ló megrúgott egy illetőt.
− Itt az udvarban? – kérdezte Dezső bácsi felcsillanó szemmel.
− Természetesen nem itt – mondta Kamilla kisasszony –, hiszen éppen az ilyenfajta szerencsétlenségeket szeretném megelőzni, amikor arra kérem, hogy egyetlen ló se kószálhasson itt felügyelet nélkül. Remélhetem, hogy megteszi?
− Természetesen, ahogy parancsolja. Ígérem, hogy a kisasszony egyetlen kószáló lóval sem fog az udvarban találkozni.
Az aranykoszorús lószerszámkészítő egyenesen Kamilla kisasszony szemébe nézett, mint aki biztos abban, hogy betartja ígéretét. És ebben Misu is biztos volt, mert tudta, hogy Dezső bácsinak autóbusszal kell a szomszéd faluba átrándulnia, ha lovat akar látni.
− Ó, hát nem rólam van szó! – szabadkozott Kamilla kisasszony, és mintha mosolygott volna. De ez azért nem biztos, mert mindenki nagyon izgatott volt, és ilyenkor könnyen képzelődik az ember. – Hiszen én eddig sem találkoztam egyetlen lóval sem, a lovak bizonyára akkor keresik fel önt, amikor én a Hivatalban vagyok. Hanem most érkezett egy kis vendégem – s a kisasszony egy könnyed fejmozdulattal a bömbölés felé intett –, akire nagyon kell vigyáznom. El sem mondhatom, hogy mennyire nyugtalanít a gondolat, hogy amíg én a Hivatalban vagyok, addig neki valami bántódása eshet.
− Sose izgassa magát emiatt, Kamilla kisasszony – szólt közbe jólelküen Poldi néni. – Majd vigyázunk mi a kis vendégére, hiszen itthon vagyunk. Legalább Misunak is lesz egy kis játszótársa, hiszen olyan egyedül van a sok öreg közt szegényke.
Kamilla kisasszony a leander dézsája mellett lapító szürke macskára nézett, aki felborzolt szőrrel, menekülésre készen hallgatta a beszélgetést.
− A macskával nem engedem játszani a gyermeket – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – A macskák tele vannak kórokozókkal.
− De Misu nem macska – tiltakozott Poldi néni, és a papucsa orrát rugdosó, pizsamás Misura mutatott. – Misu kisfiú!
− Úgy? – szaladt a magasba Kamilla néni vékony szemöldöke. – Kisfiúkkal még kevésbé engedem játszani a gyermeket. A kisfiúk mind verekedősek. Különben sem hagyhatja el a gyermek a lakást, ha nem tudok rá személyesen felügyelni. Annyi szörnyű dolgot hall az ember.
Ezzel megzörgette kulcsait, jelezve, hogy a szokatlanul hosszúra nyúlt beszélgetést a maga részéről befejezte.
Amint becsukódott Kamilla kisasszony mögött a földszint három ajtaja, Dezső bácsi csillapítólag Misu vállára tette a kezét. Nem sok jót olvasott le fogadott unokája arcáról. Tudta, hogy ilyenkor jobb, ha egy szót sem szól.
De Poldi néni sajnos nem tudta. Gyengéden megsimogatta Misu haját.
− Még hogy te verekedős lennél? Sose törődj vele, Misukám! Kamilla kisasszony nem rossz ember, csak nagyon félős. Folyton tart valamitől, azt hiszi, hogy mindenki rossz. No, fel a fejjel, kisfiam!
Dezső bácsi felszisszent. Persze Poldi néni nem tudhatta, hogy éppen ez az, amit nem szabad Misunak mondani. Mert Misu nem szokott sírni akkor sem, ha elesik, és megbünteti magát, akkor sem, ha ok nélkül megbüntetik, Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel. Olyankor bőg.
Most azonban nagyon harcias kedvében lehetett, mert mielőtt kigördült volna a szeméből az első könnycsepp, ezt mondta:
− Akkor is kiszabadítom azt a gyereket!
− De előbb öltözz föl – mondta Dezső bácsi, aki nem volt hajlandó tudomást venni Misu könnyeiről. – Bármelyik percben jöhetnek a kutyák. Tudod, hogy ma rád hagyom a műhelyt, mert neki kell látnom a titoknak, másképp nem lesz mit felfednünk. És már csak hat nap van hátra!
Misu szétmaszatolta arcán a könnyeket, és szó nélkül indult fel az emeletre.
Dezső bácsi pedig úgy nézett Poldi nénire, mint az állatidomár a közönségre egy jól sikerült cirkuszi mutatvány után. S Poldi néni visszamosolygott rá.
− Menjen csak nyugodtan, Dezső úr, majd én megvigasztalom a kisfiút – mondta szívből jövően. – Maga olyan jó hozzánk Dezső úr, igazán nem is tudom, hogyan fogom meghálálni, hogy ilyen jó hozzánk.
Dezső bácsi félrefordult, és olyan morcos képet vágott, mint roham előtt lovaskatona-korában. Mert Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog nem volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.
Úgy vágta be maga mögött a műhely ajtaját, hogy Poldi néni ablakpárkányáról leesett egy cserép begónia.
Misu ezalatt kétszer is fordítva bújt bele a csíkos trikóba, mert olyan erősen gondolkozott. S a gondolkozás mindig elvonta a figyelmét attól, amit éppen csinálnia kellett.
Az utolsó 100 komment: