Dietlof Reiche: Freddy – Egy hörcsög kalandos élete (részlet)
1. fejezet
ELJÖTT AZ ÉN IDŐM.
Végre lekopott rólam Enrico és Caruso, a két tengerimalac. Az öreg William is visszavonult a pokrócára, Master John pedig elment itthonról.
Ilyenkor mindig nekiülök és folytatom élettörténetem lejegyzését.
Természetesen – mint minden valamirevaló író – fel szoktam tenni magamnak a kérdést: érdekel ez egyáltalán valakit? Érdemes leírni ezt a történetet?
Szerintem igen: egy pihent agyú figura egy börtönféleségben nő fel, eladják, majd többször ide-oda szállítják, aztán sikerül megszöknie, és csavaros eszének köszönhetően szabad lesz. Mi jó sztori, ha nem ez?
Természetesen – mint minden valamirevaló író – jómagam is számítógépet használok. Master John elárulta a jelszavát, hogy használni tudjam a szövegszerkesztőt. Kedves tőle, de teljesen felesleges volt. A jelszót ugyanis már réges-rég feltörtem.
Én mindent feltörök.
Jelszót, napraforgómagot és lisztkukacot. Na jó, a lisztkukacot nem kell feltörni. De a lisztkukac olyan ínyencség, amihez a magunkfajta túlságosan ritkán jut hozzá.
Csupán ezért hozakodtam elő vele.
TALÁN AZT IS MEG KELLENE EMLÍTENEM, HOGY HÖRCSÖG VAGYOK.
Pontosabban aranyhörcsög, latinul Mesocricetus auratus. A közönséges földipocokhoz (Cricetus cricetus) annyi közünk van, mint mondjuk a számítógépnek a kurblis számológéphez. Tény, hogy mi aranyhörcsögök különlegesek vagyunk. De erről majd később.
Valószínűleg senki nem dob hátast a csodálkozástól, ha elárulom, a fészek, ahol születtem egy ketrecben volt. Úgy tűnik, egy aranyhörcsögnek manapság sincs más lehetősége, mint hogy fogságban szülessen, élete mókuskerekét fogságban tapossa, hogy azután ott szenderüljön örök téli álomra.
A ketrec, ahol születtem, egy kisállat-kereskedésben állt. A dédi gyakran mondogatta, hogy hálát adhatunk ezért a hörcsögistennek.
− Gyerekek! – szólt hozzánk, kicsinyekhez. – Gyerekek, itt mindig kaptok enni, és még takarítanak utánatok.
Ő egy ideig egy kislány ketrecében élt. A dédi szerint hanyag volt, mint egy tengerimalac és lusta, mint a kimiskárolt kandúr. A dédi nem kapott rendesen enni és nem takarítottak nála. Hajszál híján idő előtt örök téli álomba szenderült.
Szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy egyszer, s mindenkorra tisztázzam: nekünk hörcsögöknek három fő ellenségünk van. Először is az, ha nincs kaja, másodsorban a kosz, harmadsorban pedig ha nincs kaja. Ezért nincs az az aranyhörcsög, aki otthagyna egy lisztkukacot (kivéve, ha az már bűzlik). A pisilősarkát pedig (biológiatanároknak, ha esetleg ők is elolvassák: a sarkot, ahová vizelünk) sosem ott rendezi be, ahol enni kap. Köztudott, hogy más állatok, mint például a tengerimalacok, nem ilyen kifinomultak.
Hatodikként jöttem a világra egy tízes alomból. Ne vesztegessünk egy szót se az első sötét napokra. Ezek nem jelentettek mást, mint vak, pucér tülekedést valamelyik táplálékforráshoz. Ha jól emlékszem, ebből nyolc állt rendelkezésünkre. Igazi aranyhörcsök csak akkor lett belőlem, amikor kinyílt a szemem. Sajnos azonban a velem együtt születettekkel ugyanez történt, így hát elölről kezdődött a nyomakodás.
Tudom. A biológiatanárok ezt „játékos erőpróbálgatásnak” nevezik, és állítólag genetikailag előre be van programozva. Lehetséges. Akkor is idegölőnek éreztem. Nem mintha ne lettem volna aranyhörcsög a talpamon! Csak jobban szeretek békésen gondolkodni. Bármennyire hihetetlen: már akkoriban azon törtem a fejem, miért is élünk mi ketrecben. Bár nem jutottam valami káprázatos eredményre.
Legalábbis addig nem, amíg a dédi gondoskodott rólam.
Hát igen. Most pedig valójában az aranyhörcsög legendát szeretném elmesélni. Íróként (na jó, mondjuk írópalántaként) azonban sejtem, hogy az olvasó előbb egy cselekményesebb részt szeretne látni.
Ezért most elmondom, hogyan adtak el.
(folytatás esetleges közkívánatra...)
Az utolsó 100 komment: