Kedves barátom születésnapja az ok az írásra. Közel egy éve írtam érkezéséről.

Ez az egy év a többihez hasonlóan elrepült. Egyvalamiben mégis más. Remélem, közeli barátságot sikerült kötnöm valakivel, akinek a szeretete fontos számomra.

                Akiről szó van, Buksi, egy keverék kutya. Érkezése után öt perccel már otthon volt, és ez szerencsére azóta sem változott. Hogy őszinte legyek, ennyi gond még egy kutyával sem volt. Semmi sincs biztonságban tőle. Mindent ellop, majd szétrág. Szinte lehetetlen megtanítani, hogy ne ugráljon fel örömében. Megsimogatni kész életveszély, mert rögtön odakap és harap, pusztán szeretetből.

Nagyon tudományos alapon kezdtem el nevelni. Szerintem már akkor kinevetett.

Később megszületett a döntés, hogy valakinek kutyaiskolába kell vinnie. Kicsit tiltakoztam, mert szinte biztos volt, hogy én leszek az a valaki.

Az iskola megkezdése után komoly aggályaim merültek fel. Nevezetesen, hogy lehetek-e ennyire erőszakos a kutyával. Mert bizony, az oktatás elég durva. Másrészt sokkal egyszerűbb lenne Buksi élete is, ha szót fogadna. Szerencsére Buksi nem moralizált. Egyszerűen imádta a sétákat, az iskolát és a barátkozást a többi ebbel. Hajlandó volt szót fogadni, ameddig el nem unta. És olyan kitörő örömmel rohangált a cimboráival, hogy annak látványa mindent megért.

Meg voltam győződve, hogy sok mindent megtanítottam neki. Most már gond nélkül mehetünk sétálni, játszani.

                Aztán rájöttem, hogy sokkal többet tanultam én tőle.