(Még egy mese Jeanne Bendick könyvéből, a szerző rajzaival, Tóthfalusi István fordításában.)

Kis boszorkány volt Borka, aki örökké élt, és majdnem mindent tudott.

Legszívesebben a betegségek gyógyításával foglalkozott. Legelőször fiatal boszorkány korában kezdett a gyógyítás iránt érdeklődni, a barlanglakó ősemberek idejében. Az ős­emberek nagyon gyakran meghűltek, hiszen jó időben, rossz időben teljesen pucéran szaladgáltak. Ő pedig feltalálta számukra azt a gyógymódot, hogy forró kövekre vizet öntve, a fejlődő gőzt beszívják. Lelke jobbik fele örült, hogy így sokan meggyógyultak, a rosszabbik felének (mert ilyen is volt neki, végtére mégiscsak boszorkány volt) meg az tetszett, hogyan izzadnak, prüsszögnek, krákognak a sűrű gőzben a szegény barlanglakok.

Borka igazán pompásan töltötte idejét a középkorban is a sokféle himlővel. Voltak egészen rettenetes fajtái is. Bizony, akkoriban a legrosszabb, amit egyik ember a másiknak kívánhatott, az volt, hogy: „Verjen ki a himlő!” A puszta szótól is remegni kezdett, aki hallotta.

Most Borka bánatosan üldögélt boszorkánykonyhájában, és a régi szép időkre gondolt.

- Az a baj - mondta Samunak, a papagájnak - hogy manapság nincs már semmi érdekes nyavalya.

Samu nem felelt.

- Mert vegyük csak a himlőket - folytatta Borka. - Nincs érdekes himlő. Egyszerűen nincs más, csak a bárányhimlő, és az egy kissé unalmas. Legfeljebb egy kis viszketést okoz.

Samu ásított, és csípett egy kicsit Borka vacsorakalácsából.

- Te boszorkány vagy. Miért nem találsz fel egy pár új himlőfajtát? Képzeld csak el, milyen jó mókákat csinálhatnál velük, amíg meggyógyítod őket.

Borka szeme felragyogott.

- Samu! - kiáltotta. -Óriási ötlet! Azonnal munkához látok!

És néhány hétig Borka egész napokat, sőt az éjszakák nagy részét is az új himlők kifundálásával töltötte. Mire befejezte a munkát, csodaszép gyűjteményt állított össze. Volt ott pirulóshimlő, százszorszéphimlő, díványpárnahimlő, eper- lekvárhimlő, még ködelőttem-ködutánam-himlő is. Alig várta, hogy kipróbálhassa őket.

Mikor a kísérleteket befejezte, történetesen éppen aznap kezdték a gyerekek az új iskolaévet, neki pedig az jutott eszébe, hogy egy osztályterem lenne a legjobb a próbához.

- Igazán - mondta Samunak - a gyerekek örömmel vennék a himlőket, mert így még kapnának egy kis pótvakációt, és az első nap úgy megviseli a tanító nénit is, hogy ő sem fogja bánni. Lehet, hogy még rajta is kipróbálok egyet.

Borka berámolta a himlőket egy iskolatáskába, feltűzte hosszú, fürtös haját, és csinos matrózblúzt meg szoknyát öltött. Mivel nagyon apró boszorkány volt, éppen úgy festett, mint egy harmadik elemista kislány.

Mikor a gyerekek bevonultak az osztályterembe, Borka velük együtt ment, és leült az egyik hátsó padba. Az iskola­táskát gondosan maga elé tette. A tanító néni a táblánál állt.- Üdvözöllek benneteket, gyerekek, az új tanév első napján. Engem Edit néninek hívnak.

Ezután felolvasta a névsort. Mi­kor a végére ért, szemüvege fölött Borkára pillantott.

- A te nevedet nem találom itt, gyerekem. Hogy hívnak?

Borka egészen zavarba jött. Nem készült rá, hogy itt egyáltalán kérdezni fogják. Nyelt egy nagyot, és így szólt:

- Boszorka Borka.

Ez nagyon mókásan hangzott, ezért még hozzátette: - Doktor Boszorka Borka.

Több gyerek csendben vihogni kezdett, a tanító néni meg nagyon csodálkozott.

- Nem szerepelsz a névsoromon, kislányom - mondta kedve­sen. - Úgy látszik, rossz osztályba jöttél. Hány éves vagy?

- Hadd lássam csak - gondolkodott Borka. - Azt hiszem száznegyvenötezer-hatszáznyolc - nem, nem is, száznegyvenötezer-hatszázkilenc ... vagy mégse - és rettentő zavarban volt, mert nem emlékezett rá, vajon idén megvolt-e már a születésnapja.

Mindenki nevetett, a mellette levő padban egy fiú nagyot rikkantott: „Jópofa, mi?” és feléje hajított egy papírrepülőt. Az pontosan orrtövön ütötte Borkát. Elöntötte a méreg:

- Verjen ki a himlő! - kiáltotta, előkapva táskájából a keze ügyébe eső himlőt, és a fiúhoz vágta. Ez éppen a pirulóshimlő volt, és a fiút olyan hirtelen öntötte el a pirosság tetőtől talpig, hogy senki se tudta, mi is történt. Soha még olyan pirosfiút nem láttatok! Végignézett magán, és elfakadt sírva.

- Hozzám vágta a tintát - zokogta -, piros tintát vett ki a táskájából, és hozzám vágta.

- Ejnye, Borka, igazán megtanulhatnál uralkodni magadon - mondta szigorúan Edit néni. - Amíg ezt a szegény fiút rendbe hozom, addig felírod ötvenszer a táblára: „Nem fogom elveszteni a fejemet.”

- Ötvenszer! - hördült fel Borka. Hiszen akkor egész nap másra se jut ideje! „Téged is verjen ki a himlő” - gondolta, és az iskolatáskába nyúlt. De mivel egy kissé megszerette Edit nénit, neki a százszorszéphimlőt szemelte ki, és Edit néni egy szempillan­tás alatt virágba borult.

Az osztály most már egészen fel­bolyduIt.

- Gyorsan, Zsuzsa - siránkozott Edit néni egy kislánynak, aki az első padban ült -, szaladj az igazgató néniért!

Mindenki tudta, hogy ez mit jelent, de Borka nem zavartatta magát. Ellenkezőleg, boszorkányos jókedve kerekedett.

- Téged meg verjen ki a dívány- párnahimlő! - kiáltotta, és a kiáltáséppen az ajtónál érte Zsuzsát. Szegény Zsuzsa egyszerre olyan kövér lett a rengeteg párnától, hogy alig tudta magát kipréselni az ajtón.

Hamarosan visszatért Zsuzsa az igazgató nénivel, és a pedellus is velük jött.

- Ő az - lihegte Zsuzsa, és Borkára mutatott.

- Jóska, fogja ezt a lányt, és vigye ki innen! - parancsolta az igazgató néni. Jóska bácsi Borka után nyúlt, Borka meg az iskolatáska után. Már csak két himlője maradt.

- Verjen ki az eperlekvárhimlő - kiáltotta vidáman, és ott állt Jóska bácsi, talpig bekenve eperlekvárral.

Borkának már nem maradt csak egyetlen himlője. „Ez jó lesz nekem” - gondolta gyorsan.

- Engem meg verjen ki a ködelőttem-ködutánam-himlő! - suttogta, és már ott se volt, csak az üres táska meg a matrózblúz maradt Jóska bácsi kezében.

Maga Borka egyenesen boszorkánytanyáján termett, és tüstént hozzálátott, hogy kigyógyítsa magát a ködelőttem- ködutánam-himlőből. Mikor már újra látható volt, bántani kezdte a lelkiismeret, és varázshatalmával távgyógyítást vég­zett a többiek himlőjén. A piros fiúcska visszanyerte természetes színét, Zsuzsa díványpárnái is eltűntek, Edit néniről meg egyszerűen lehullottak a százszorszépek. (Az egyik szemfüles fiú összeszedte őket, és egy pohár vízben a katedra sarkára állította.) Jóska bácsi eperlekvárjából is csak annyi maradt, amennyi a zsebében levő vajas kenyérre csurgott.

Aznap este, mikor Borka az ágyába mászott, és a vánkosokra hajtotta lábát (a boszorkányok mindig fordítva alszanak), elégedetten gondolt vissza a napra.

- Holnap - mondta boldogan Samunak, aki nem is figyelt rá -, holnap azoknak, akik nem szeretnek meghűlni, kitalálom, hogyan lehet megfőni helyette.

És hogy úgy is tett, majd meglátjátok az első meleg napon.