Dietlof Reiche: Freddy – Egy hörcsög kalandos élete (részlet)
Kinyitottam a szememet és megértettem: a zárt ketrecajtó rabságot jelent, azonban a nyitott még messze nem azonos a szabadsággal. Oda biztosan más út vezet, nem elég nyitott ketrecajtó. Kezdtem sejteni, hogy az a másik utat pokolian fáradságos lesz megtalálni.
Most csupán egy kirándulás várt rám a rácson túli világba. Egy kis kikapcsolódás. Ha minden igaz, talán még valami újdonságot is láthatok. De valójában nem kellett izgulni. Kimentem a barlang elé.
Sofie megemelte a ketrecet és az asztalhoz vitte. Ott óvatosan letette – kicsinyke raktárkészletem egy pillanatig sem volt veszélyben. Azután kinyitotta a ketrec ajtaján. Akkor nem figyeltem meg, hogy hogyan csinálta, de gyerekjátéknak tűnt. Ez – mint a későbbiekben kiderült – hatalmas tévedésnek bizonyult. Láttam, hogy a ketrecajtó le van nyitva, úgy, hogy ferde létraként vezetett az asztalra.
− Na, van kedved? – kérdezte Sofie.
Micsoda kérdés? De megvallom, amikor először kidugtam a fejemet, nem éreztem igazán jól magam. Mély levegőt vettem.
Csak egy kis kirándulás – mondtam magamnak. – Nyugi, Freddy!
Óvatosan lépdeltem lefelé az ajtó rácsain. Azután egy kis ugrással az asztallapon termettem – és már kint is voltam.
Körülnéztem. A ketrec ajtaja nyitva maradt, így hát volt hová visszavonulnom. Az aranyhörcsögök jelszava ásás közben: irány előre a sötétbe, de hagyd szabadon hátad mögött a menekülőutat! Most, hogy biztonságban éreztem magam, elkezdtem a rácson túli világ felfedezését.
Először is igyekeztem felmérni az asztal szélét a fenyegető nyaktörés miatt, de hiába. Nekünk, aranyhörcsögöknek ugyanis nem valami éles a látásunk. (Elárulhatom: aki elsőként megjelenik a piacon az aranyhörcsög szemüveggel, egy vagyon kereshet.) Ezért egyelőre a belátható területen maradtam. Egy könyv és két füzet hevert előttem, ezek közül az egyik nyitva, meg egy csomó ceruza, szép rendesen egymás mellé téve. Úgy tűnt, Sofie íróasztalán állok. Ezt éles eszemmel következtettem ki, ugyanis Sofie leült mellé, és kézbe vett egy ceruzát.
− Kértem, hogy ne zavarjatok!
Mami! Ahányszor csak úgy nézett ki, hogy enni kapok, vagy kezdek felfedezni valamit, ő mindig keresztülhúzta a számításaimat.
− Jól van, na! Ne haragudj! – hallottam Gregor hangját. – Csak tudni szerettem volna, hogy vagy.
− Köszönöm. De megtanulhattad volna már ennyi év alatt, hogy migrén nem éppen habos torta. Egyébként pedig ha ma este esetleg feljönne John, arra kérlek, menjetek máshova. Mindig olyan zajosak vagytok.
− Egyrészt nem vagyunk zajosak – felelte Gregor, és észrevehetően igyekezett nem zajos lenni –, másrészt pedig itt maradunk. Meg kell még beszélnem vele néhány dolgot, mielőtt turnéra indulok. Ahhoz pedig szükségem van a papírjaimra. Már ne is haragudj!
Becsapódott egy ajtó, majd csönd lett.
Sofie felnézett. Csak most tudatosult bennem, hogy szülei szóváltása alatt mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel ült. Hasonlóan nézett ki, mint amikor egy magunkfajta halottnak tetteti magát, mert úrrá lett rajta a félelem. Ez nem lepett meg. A fiatal hörcsögök is elviselhetetlennek érzik a feszültséget, amikor két felnőtt hörcsög összevissza harapdálja egymást az adott territóriumért való küzdelemben. A harc csak akkor ér véget, ha egyikük egyértelműen bebizonyítja, hogy az ő harapása az erősebb. Mamival való viszonyom miatt nagyon reméltem, hogy Gregor lesz a győztes.
Aztán ott van még a másik megoldás. Vagyis az, hogy egyikük egyszerűen feladja, és se szó, se beszéd elhagyja a terepet. Gregor valami turnét emlegetett. Ez számomra annyit jelentett, hogy egy ideig távol lesz. Annyi ideig, hogy mami győztesnek kiálthassa ki magát? Na, ezt majd meglátjuk. Talán az embereknél mégis másképpen van, mint az aranyhörcsögöknél.
Ami annak a Johnnak a látogatását illeti, amiatt nem fájt a fejem. Úgysem számított volna semmit. Azt ugyanis, ami rám várt, nem is sejthettem. Ha sejthettem volna, villámgyorsan a barlangomba menekülök, és úgy betapasztottam volna a bejáratot, hogy semmiféle szag se jutott volna be.
Most tehát Sofie íróasztalán ültem, ceruzák, füzetek és egy könyv társaságában, s figyeltem, ahogy elkezdi csinálni azt, amit házi feladatnak nevezett. Betűket rajzolt az egyik füzetbe, miközben magában beszélt. Nyilvánvalóan az volt a feladat, hogy a betűcsoportokat szavakká állítsa össze. Ugyanezt tette akkor is, amikor a könyvében álló betűcsoportokat szavakká alakította.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy írni és olvasni tanul. Már a kisállat-kereskedésben megtudtam, hogy az emberek életéhez hozzátartozik az írott és a nyomtatott szöveg. Csakhogy ez eddig sosem érdekelt. Minek is érdekelt volna? Egy aranyhörcsögnek semmi szüksége az írott és nyomtatott szavakra ahhoz, hogy teljes életet éljen. Akkoriban legalábbis még így gondoltam.
Miközben Sofie-t figyeltem, és rájöttem, hogy hogyan is működik a dolog, először csupán izgalmasnak találtam. A papíron néhány furcsa jel állt, ami jelentett valamit. Aki például ismerte és helyesen elolvasta sorban a jeleket, amelyek együtt lisztkukacot jelentettek, annak a lelki szemei előtt azon nyomban megjelent egy ilyen ízletes állatka. Ez már döfi!
Úgy tűnt, az olvasás egyáltalán nem is nehéz. Sofie könyvében képek voltak, és mellettük betűcsoportok álltak. Úgy láttam, hogy például a fa képéhez két betű tartozik, F és A. Sofie pedig pontosan ezen a betűcsoporton húzta végig az ujját, és azt mondta:
− Fa.
Vagyis az, hogy FA, annyit jelent, hogy „fa”.
Próbaképpen egy ideig követtem, amit csinált, és magam is párosítgattam a betűcsoportokat a jelentésükkel. Ment, mint a karikacsapás. Néha még gyorsabban rájöttem, mint ő.
− Figyelj csak, Sofie! – jött be Gregor a szobába.
− Igen, apuci?
− Egy kis időre el kell mennem. Ha John időközben megérkezne, itt van ezen a cédulán, hogy mit kell csinálnunk. Legyen szíves, és fogjon hozzá egyedül.
Sofie fogta a papírt és szemügyre vette.
− De hát én ezt nem tudom elolvasni.
− Nem is kell. Csak add oda neki, rendben? Ő már mindent tudni fog.
Sofie bólintott, Gregor pedig eltűnt.
Én meg dermedten, égnek álló fülekkel ültem Sofie íróasztalán. Mintha belém vágott volna a villám. Egyszeriben megértettem ugyanis, hogy mire használják az emberek a kézzel írt és a nyomtatott szöveget. Gregor mondani akart valamit Johnnak, de mivel ő nem volt ott, leírta neki. Ha pedig valamit kinyomtatnak, az mindenkihez szól, aki elolvassa.
Miközben ezt írom, ez a felismerés jóformán piszlicsáré dolognak tűnik. Akkor azonban teljesen elájultam tőle.
És ahogy rendszerint szoktam, mindjárt tovább gondolkoztam. Rájöttem, mennyire hasznos lenne az írás művészete egy ketrecen kívül tartózkodó aranyhörcsög számára. Úgy értem akkor, ha nem csupán Sofie íróasztalán, hanem messzebb kalandoznék. Olyan messze, amilyen messzire addig gondolni sem tudtam. Ha mondjuk, ott a távolban ráakadnék egy hörcsögtáppal teli dobozra. Ha azon olyan betűcsoport állna, ami aranyhörcsög tápot jelent, akkor mindjárt tudnám, és nem kellene fáradságos – és meglehetősen hangos – munkával lyukat rágnom bele, hogy kiderüljön. Márpedig ahhoz, hogy valaki rájöjjön, a lárma milyen veszélyes lehet az ilyen, a szabadság földjére kiruccanásoknál, ahhoz még egy lisztkukac képzelőereje sem szükséges.
Nos, akkor miért is ne? Mi szól ellene? Szerintem semmi. Ekkor úgy döntöttem, hogy
MEGTANULOK OLVASNI.
Az utolsó 100 komment: