Érdekes felhívást szedett sorokba
Erdőfalva pletykás sajtója:

"Ha foltos már az örvényférgek szemfoltja,
ha a kukacnak kisimult a bélfodra,
ha kilyukadt a mérgespókok hálója,
ha aszott lett a házilegyek potroha,
ha kihullott a pörölycápa szemfoga,
ha megőszült a tőkésréce farktolla,
ha elkopott a lipicai patkója -
VÁRJA AZ ELAGGOTT ÁLLATOK OTTHONA!"

Egy hét sem telt el az ünnepélyes megnyitó óta,
s így nyilatkozott az Otthon gondterhelt gondnoka:
"Tele vagyunk, nincs több helyünk, s e gond oka
az agg, kivert állatok végtelen sora.
Kedden jöjjenek tényfeltáró riportra!"

Irén, a Lafatyoló újságírója
/ír szetter volt/ elkutyagolt az Otthonba.
A látottakat hosszú cikkben sorolta:

"GOND-OLATOK AZ AGGOTTHONBAN

Belépve az embert szörnyű kép fogadja -
egykor fiatal állatok korcs torzója.
/A látvány a kedélyt és a szőrt borzolja!/

Körém rögtön vészmadarak gyűltek.
- Kérem, ami itt van, kész bűntett!
Úgy élünk itt, akár a heringek.
Egész nap a plafonon keringek!
 

Az Aggotthon igazgatója sem hallgat:
- Az agglomeráció sok aggot aggaszt.
A nagy népsűrűség feszültséget generál.
Jó, hogy renegát gerontológusunk regenerál.
Van ebben jó adag ráció:
csökken a degeneráció!
Új módszerekkel dolgozik a doktor,
sajna így is félrekezel olykor.
A megoldás egy nagyobb épület lenne,
amit, remélem, az önkormányzat venne. -

Az igazgató nem bújt ki a bőréből,
alig értettem valamit a bő léből,
amit kacifántos hivatali nyelven
öreg diktafonomba gagyogott ott helyben.

A nagy közösségi hallban,
mely gazdag vadban és halban,
szintén hatalmas baj van.

A légyölő galóca oly sötéten nézett,
hogy a szegény házi légy majdnem lepetézett.
Távolabb egy guppi és egy halfarkas ott,
a hall-sarokban gruppban gubbasztgatott.
A padlón gyűrűsférgek nyüzsögtek.
Egy ló rájuk lépett, most nyüszögnek:
- Itt araszoltunk, óránként két arasszal.
Békések vagyunk, nem éltünk még panasszal.
De tűrhetetlen dolognak tartjuk,
hogy bárki durván taposson rajtunk!
- Ne törjetek pálcát felettem!
Csak a bőrnyergemet kerestem.
Írja meg nyugodtan, kedves Irénke,
nem maradna itt meg még a szirén se! -

Egy rémült, riadt, fogadatlan prókátor
futva menekült az oroszlánfókától.
Utóbbi fogatlanul bömbölt: - Az áldóját!
Én egyszer megfojtom az ájtatos manóját!
 

Tatu tata az ajtóhoz botorkálna,
ám útját állja egy kissé botor bálna:
- Lassan a testtel, Tatu tatám!
Ne higgye, hogy untat ám!
Hogy is volt, amikor zavarba hozták,
mert a szék helyett kendet tatarozták?!
 

- Na, most mindjárt elpusztulok! -
motyorászta az őstulok.
Ő az Otthon legidősebb lakója,
fő varázsa számtalan bankója.
Sőt, e hely legkapósabb vőlegénye,
hisz gyűlik a pénze vagy hatezer éve.
 

Csak a morgóhal boldog itt.
Harminc csukacsajt boldogít.
Sikerrel csapja a szelet,
alig morog, sokat nevet.

Délben a rossz koszton kétszáz állat osztozott.
Jóízűen csak az éhes disznó csámcsogott.
Bár, mint mondta, makkal álmodott az éjjel,
de most ezzel a moslékkal is beérte.
 

Íme, ez tehát a puszta való!
Hogy mi zűr van, most már tudható:
az Aggotthon az aggokat nem kímélve
kínkeserves aggodalomra ítélte!

Az aggasztó cikket megírta: Irénke"

E riportot olvasta az egész város.
Emlékbe /is/ eltette a levéltáros.

Rá egy hétre örökre bezárták az Aggotthont.
Az aggastyánokért senki sem aggódott.

Ám egy szép tavaszi napon úgy adódott,
hogy néhány fiatal állat összefogott
és felhúzott egy hatalmas Öregotthont.
/A sok ifjú tán a jövőjére gondolt.../

A fényes megnyitó több mint megható volt.
Rá meghívták Irént, az újságírót, ki legott
huhogó vészmadarakba botlott ...

/Illusztráció: Sziráki Zsolt/