Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
Ehhez a régi házhoz éppen olyan jól illettek a titkok, mint a színes üvegablak, a recsegő falépcső vagy a percegő szú. Az oroszlános pad meg semmit sem ért volna valamilyen titok nélkül. Ahhoz úgy hozzátartozott a titok, mint az oroszlános karfa.
Misu most már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az oroszlános padon egyedül kell az embernek gondolkodnia. Valószínűbb, hogy kifejezetten két ember számára faragták ezt a padot, hogy rajta üldögélve, nyugodtan beszélgethessenek titkokról meg mindenről. Mint ő meg Síróbaba. Lehet, hogy egyenesen nekik faragták, mert mondjuk Poldi néni meg Dezső bácsi már kényelmetlenebbül fért volna el rajta.
Síróbaba már reggel óta azt mesélte Misunak az oroszlános padon, hogy mi történt tegnap Bertamamáéknál.
Sokkal tovább tartott, míg elmesélte, mint ameddig ott voltak, mégis mindig kifelejtett valami fontosat.
Azt például, hogy Bertamama mennyire szeret sütni-főzni, éppen csak megemlítette, de a háromfelé fűrészelt konyhakredencről rengeteg mesélnivalója volt.
− Biztosan csak süteményeket szeret sütni – tért vissza a sütéshez-főzéshez Misu. – Én azt hiszem, hogy csak diósat meg lekvárosat süt, aztán egy nagy kerek tálra rakja. Úgy szokták. – S hogy Síróbaba nem nyilatkozott, borúsan hozzátette:
− Szerintem mást nem szokott sütni-főzni. Csak süteményt.
− Azt nem hiszem! – tiltakozott Síróbaba. – Biztosan szokott mást is. Annyi lábasa meg fazeka meg serpenyője van!
− Arra gondolsz, hogy rántott húst is szokott sült krumplival? Meg zöldborsólevest is? – kérdezte Misu.
És Síróbaba úgy gondolta, hogy rántott húst is szokott sült krumplival meg zöldborsólevest is.
Misu egyáltalán nem unta hallgatni Síróbabát, csak néha gondolt arra, hogy vajon kipattant-e már az a titok, amiről idő előtt Síróbabával sem beszélhet.
Mert igaz, hogy még gyűjtötte a titkokat, de már nem gondolta azt, hogy minél kevesebben tudnak róla, annál többet érnek. Az a titok, amiről nem beszélhetett Síróbabával, valahogy kevesebbet ért.
Poldi néni odaát volt már Oszkár szenespincéjében, Dezső bácsi a műhelyben dolgozgatott, egy kutya se nézett feléje ezen a délelőttön, még a szürke macska sem szunyókált az udvaron.
Olyan csönd volt, amilyen csak este szokott lenni.
Misu kinézett a kerek üvegablakon, és nem akart hinni a szemének. Az mégsem lehet, hogy az embernek minden álma valóra váljon. Felrántotta Síróbabát a padról, és odahúzta az ablakhoz.
− Nézz föl az emeletre! – suttogta, mert már hozzászokott a suttogáshoz. – Látsz valamit a második ajtón?
− Persze, hogy látok – mondta Síróbaba. – Füstölög.
− Kigyulladt… - dadogta Misu, és visszarogyott a padra. – Hát egyszer mégiscsak kigyulladt.
− Nem kellene eloltani? – kérdezte Síróbaba. – Nem hiszem, hogy szeretik, ha ég.
− Hát persze! Eloltjuk! – pattant fel Misu, és már rohant is fel az emeletre.
Vadul dörömbölt a Fiatalok ajtaján, még bele is rúgott. A füst szagától köhögnie kellett. Síróbaba hősiesen nyelte mögötte a füstöt és a könnyeit, aztán tüsszentett egy nagyot és megszólalt:
− Talán nincs is bezárva.
Misu teljesen erejével rázni kezdte a kilincset, pedig kár volt, mert az első nyomásra engedett. Elfelejtették bezárni.
Az előszobában szürke, fojtós füst kúszott, a konyha felől jött, de lángot nem lehetett látni.
− Nyisd ki a szoba ajtaját és ablakát! – kiáltotta Misu, és zsebkendőjét az orra elé tartva berohant a konyhába. Mégiscsak jó, hogy Dezső bácsi minden reggel megkérdezte tőle, hogy van-e nála zsebkendő.
A villanytűzhelyen valami világított, Misu előbb kinyitotta az ablakot, aztán látta, hogy a kávéfőző izzik.
Mire Dezső bácsi fölért az emeletre, pedig ugyancsak szedte a lábát, addigra Misu és Síróbaba minden kinyithatót kinyitott, és minden elolthatót eloltott.
− Eloltott a tüzet! – dicsekedett Misu, és joggal. – Mit tetszik gondolni, ugye, meg fogják köszönni?
− Majdcsak időt szakítanak rá – mondta Dezső bácsi, aki nem volt elragadtatva sem a tűztől, sem a tűzoltástól. – Ez a vége a folytonos rohangálásnak. Még rágondolni is rossz, hogy mi történik, ha tüzet fog a szobában a bútor vagy a szőnyeg vagy a függöny!
− Az nem fogott volna tüzet – szólt közbe Síróbaba –, mert a szobában csak egy gitár van meg két teniszütő.
Ami nem volt egészen igaz, mert színházi plakátok voltak a falon, meg két matrac a földön, sok szép színes párnával.
A szoba így az ajtóból nézve igen levegősnek hatott, különösen, mikor a kereszthuzat kivitte a füstöt.
− Ilyet még nem láttam – ámuldozott Dezső bácsi. – Ekkora szoba, és nincs benne bútor!
− Nem mindenki szereti – vette védelmébe a Fiatalokat Misu.
Akkor Síróbaba Misura nézett, egy szót sem szólt, igazán csak nézett, de Misu mégis összecsapta a kezét, és azt mondta:
− Hát persze! Milyen igazad van!
És ettől Síróbaba szája nem lefelé görbült, hanem fölfelé, és kiderült, hogy nevetni is tud. Márpedig nincs annál kedvesebb, mint amikor egy síróbaba nevet.
− Na, csak jöjjenek a Fiatalok haza! – morgott Dezső bácsi, miközben kituszkolta a gyerekeket a lakásból. És ugyanezt kívánta Misu is meg Síróbaba is, de sokkal türelmetlenebbül.
Nem is kellett sokáig várniuk, mert alighogy visszaültek az oroszlános padra, felhangzott a kapualjból a jól ismert dübörgés.
A Fiatalok lélekszakadva rohantak fel a lépcsőn, és alig tudtak megállni, amikor Misu rájuk kiáltott:
− Már el van oltva!
− Igazán? – kérdezték a huszonkettedik lépcsőfokról. – És ki oltotta el?
− Mi – rugdosta a cipője orrát Misu. – Én meg ez a lány.
− És hogy tudtatok bemenni? – csodálkoztak a Fiatalok.
− Véletlenül az ajtó sem bezárva – mondta Síróbaba.
− Milyen jó, hogy nyitva felejtetted! – örvendezett az egyik Fiatal, és a másik nyakába ugrott.
− Semmi haszna sem lett volna, ha nem hagyod bedugva a kávéfőzőt! – hárította el a dicséretet a másik.
Aztán visszaszaladtak tizenegy lépcsőfokot, és kézen fogták Misut meg Síróbabát.
− Most feljöttök hozzánk, és megköszönjük nektek, hogy ilyen ügyesen voltatok. Akármit kérhettek tőlünk, amit csak akartok!
Ilyesmit ritkán mondanak az emberek, de még nagyobb ritkaság, ha valaki mindjárt tudja, hogy mit akar.
Az utolsó 100 komment: