A betegség sohase jön jókor. Hát még, ha megzavar valamilyen szép ünnepet! Jeanne Bendick kedves-bizarr meséi talán éppen ilyen helyzetben születtek, vagy ilyesféle élmény adta az ihletet.
Akárhogyan is, gyermekkoromban vigaszt nyújtottak – és most már az unokák is ismerik. A történetet 1962-ben jelentette meg a Móra Ferenc Könyvkiadó Tótfalusi István fordításában, a szerző rajzaival, ami szerintem kitűnő választás volt. Alább a négy történet közül az elsőt, a karácsonyit adom. A kötetben - ára 7 Ft. - még néhány vers és jó tanács is található.
Jöjjön hát a mese – a végéhez írok csak pár sort.
- - - - -
Nem is olyan régen, ha egy házban valaki megbetegedett kanyaróban, az Egészségügyi Hivataltól kijött egy ember, és nagy piros cédulát ragasztott az ajtóra:
VESZTEGZÁR: KANYARÓ!
Ez azt jelentette, hogy aki bent tartózkodott, nem hagyhatta el a lakást; kintről pedig senki nem léphetett be, vagy ha bement, ő sem jöhetett ki. Persze, a doktor bácsi kivétel volt.
Egy reggel, éppen karácsony előtt, Alizka bágyadtan, kótyagosan ébredt. Szeme égett, orra szortyogott. A fürdőszobatükörbe pillantva látta, hogy arcán a megszokott szeplők mellett tengernyi apró pötty tarkállik.Alizka kiáltott egyet, mama befutott, és csak egy pillantást vetett rá, máris szaladt telefonálni a doktornak. A doktor bácsi jött, megállapította a kanyarót, és meghagyta, hogy Alizkát fektessék elsötétített szobába. Azt is meghagyta, hogy Alizka mamája maradjon otthon és Mariska, a vidám, kövér néni, aki mamának szokott segíteni, se hagyhatta el a házat. Alizka apja, a hajóskapitány, éppen tengeri úton volt, máskülönben ő is kénytelen lett volna a házban rostokolni.
Nem sokkal később Alizka és a mamája hallották, amint az Egészségügyi Hivatal embere a bejárati ajtóra szögezi a vesztegzár-cédulát.
Nemsokára megérkezett a jeges. Kocsiján nagy tömbökben állt a jég, a tetején fűrészpor, hogy el ne olvadjon. Akkoriban még nem ismerték az elektromos hűtőszekrényt; akinek jég kellett, vett a jegestől. Az volt a szokás, hogy az utcai ablakba kiraktak egy cédulát, hogy tíz vagy húsz kilót kérnek, ki mennyit, a jeges meg leemelt nagy fogójával egy megfelelő nagyságú tömböt a kocsiról, és az ajtó elé tette.
Ez a jeges nagyon rövidlátó volt, az orráig se látott a szemüvege nélkül, aznap reggel meg éppen otthon hagyta. Most rápislogott az ajtón virító cédulára, és azt mondta magában: „Nem értem, miért nem az ablakba tették, mint máskor.“ (Valójában Alizka mamája egészen meg is feledkezett a jégről.)
„Hm – mondta a jeges, és még szűkebbre vonta össze a szemét -, biztos nagy vendégség van náluk. Ha jól látom, fél mázsát kérnek.“ – azzal vette a fogót, leemelt egy félmázsás darabot, és hátravitte a tornácra, mint szokta, a jégszekrény elé.
Már éppen mászott volna vissza a kocsijára, mikor újra a cédulára esett a tekintete. „No, erre sincs más szükség“ – gondolta, és szépen letépte, és berakta az utcai ablakba, a virágdoboz mögé, ahol Alizka mamája a jégcédulát szokta tartani.
Két perc sem telt el, és jött a postás. Mindig be szokott nézni a konyhába is, ahol kap egy csésze kávét Mariskától. Most is hátrament, belépett a konyhába, és mert nem talált senkit, otthonosan töltött magának egy csésze kávét a nagy cirmos szürke kannából. Már éppen vágott volna egy darabot a tegnap esti süteményből, mikor belépett Mariska, és összecsapta a kezét.
– Teremtőm! – kiáltotta. – Mit keres itten? Kanyaró van a házban! Most nem mehet tovább!
– Hogyhogy? – csodálkozott a postás. – Az nem lehet. Még szét kell hordanom az egész postát! Mi lesz a többi levéllel?
– A törvény szigorúan megtiltja – mondta Mariska határozottan. – Legjobban teszi, ha lerakja a táskáját, és megkóstolja ezt a süteményt.
Következőnek a baromfiszállító érkezett. Egy nagy ketrec élő csirkét szedett le a kocsijáról, és hátravitte a konyhába. Mariska és a postás épp az utolsó korty kávét itták.
– Teremtőm ! – szörnyülködött Mariska. – Hogy jutott be ide? Mindegy, most már itt kell maradnia. Mindnyájan kanyarót kapunk.
– De hát a csirkéim? – kérdezte a baromfiszállító.
– Azok is maradnak – mondta Mariska. – A doktor mondta, hogy senki el nem hagyhatja a házat. Abban a szent pillanatban indult a lépcsőn felfelé Emilia kisasszony, aki Alizka mamájának varrt szép ruhákat. Mindig tele volt a kabátgallérja, de még a szája is tűkkel, és maga is olyan vékony volt, mint a tű.
Kopogott a bejárati ajtón, de a csirkék a konyhában nagy kodácsolást csaptak, a mama pedig Alizkát mosdatta az emeleten, így senki se hallotta a kopogást.
„Jól van – gondolta Emilia kisasszony –, egyenest a szobába megyek, és munkához látok.“
A varrószobában ült, szája tele gombostűvel, mikor Alizka mamája rábukkant.
– Emilia kisasszony! – kiáltotta meglepetten. – Hogy került ide? Most már mindegy, itt kell maradnia. Alizka megkapta a kanyarót, és vesztegzár alatt vagyunk.
Emilia kisasszony majd lenyelte a tűket.
– Kanyarót? – motyogta a tűk között (bár inkább úgy hangzott, hogy „kunyurút“). – Jaj nekem! Igaz ugyan, hogy karácsonyra úgysem mentem volna sehová – és varrt szépen tovább.
Alizka mamája meg annyira aggódott kislánya miatt, hogy eszébe se jutott megkérdezni, kinn van-e a cédula az ajtón.
Aztán jött egy bácsi, aki a karácsonyfát hozta.
Négy betlehemes gyerek bevonult a hallba, és énekeltek.
Alizka két nénje is becsöppent teázni.
A tanító néni eljött megnézni, miért nem volt Alizka iskolában.
Jött a festő a létrával, hogy kijavítsa a mennyezetet. (A múltkor átázott, mikor Alizka a fürdőszobában, az emeleten, nyitva felejtette a csapot.)
Már este volt, csípős, tiszta téli este, mikor Alizka apja jött fütyörészve a kerti úton. Hozott egy kalitkában papagájt Alizkának, egy fésűt ezüstből és teknőchéjból mamának és egy gyönyörű új sálat Mariskának. Nem várták őt karácsonyra, és most előre örült a meglepetésnek, de mikor a nappali szobába lépett, ő lepődött csak meg igazán.
A négy gyerek betlehemes játékot énekelt, a két nagynéni a zongoránál ült és négykezest játszott. A baromfiszállító Emilia kisasszonnyal táncolt, a postás meg Alizka tanító nénijével. A festő csillagokat pingált a mennyezetre, a bácsi meg, aki a karácsonyfát hozta, a díszítésnél segített Alizka mamájának. És Mariska, aki borzasztóan szerette a társaságot, vidáman dudorászva bevonult egy hatalmas tállal, melyen ott párolgott az összes csibe – megsütve! Fagylaltot is csinált, ha már egyszer annyi jég volt a háznál. Alizka annyival jobban lett, hogy egy takaróba csavarva a kanapén üldögélt.
– Ezer mennydörgős mennykő! – kiáltotta Alizka papája. – Mi folyik itten?
Ebben a pillanatban furcsa zaj hallatszott a kandalló felől, mintha valaki lecsúszna a kürtőben. Mindenki megállt, és odanézett: a kandalló nyílásában két ereszkedő fekete csizma, majd két vörös nadrágszár lett láthatóvá.
– Jóságos egek! – kiáltott Alizka mamája. – A kéményre elfelejtettünk cédulát tűzni!
Bizony, most Télapó sem mehetett tovább. És ha szüleitek mesélnek nektek egy régi-régi karácsonyról, mikor sok gyerek ajándék nélkül maradt, ti tudjátok, ugye, hogy mi volt az oka?
- - - - -
A történet számos eleme egyértelműen jelzi, hogy Angliában játszódik - nem is lehetne másként. A záró mondat pedig minden addiginál inkább. Jeanne Bendick életében még bizonyosan sokan meséltek ‚arról a karácsonyról‘, mikor sokan ajándék nélkül maradtak. A sokk, hogy a Brit Szigetek elveszítette a sziget-létből fakadó biztonságát, mindúntalan előkerül a kor irodalmában - még a gyerekkönyvekben is. Pedig az elszigeteltségre mért végső csapás - a már Napóleon által is eltervelt - Csalagút még a jövő ködében rejtezett…
Az utolsó 100 komment: