Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)

A kapualjból olyan volt a sárga kőkockás udvar, mintha egy nagy látcsövön át nézné az ember.

Síróbaba még mindig ott állt az ablakban, és Poldi nénit hallgatta, aki a lócán ülve beszélt hozzá:

− Nem zárnak azok senkit be, kislányom, illetve csak az ajtót, de többnyire azt is nyitva felejtik, hát nem láttad, hogy milyen rohanósak?

Ebből mindjárt lehetett tudni, hogy a Fiatalokról van szó, akik nyilván most viharzottak le az emeletről.

Misu nem ment oda a beszélgetőkhöz, szép csöndesen föllopakodott a kapualjból a lépcsőfordulóba. Nagyon vágyott már az oroszlános pad után. Nem csoda, az elmúlt héten összesen nem akadt annyi gondolkoznivalója, mint ma. Ugyan mit fog kitalálni Bertamama? Jaj, csak eszébe jutna valami jó nagy baj, amire Kamilla néni is ráharap! És sikerülne őket összebarátkoztatni! Hogy ez a buta Síróbaba ne féljen többé Oszkártól, se mástól.

Se írni, se olvasni nem lehet olyan gyorsan, amilyen gyorsan Misu gondolkozott. Holnapra meglesz a második titok is, s ki tudja, ahol két titoknak van hely, ott elfér egy harmadik is.

A nagy gondolkozásnak a Ráró rekedt csengetése vetett végett, s Misu látta a kitört ablakon át, hogy Dezső bácsi bekarikázott az udvarra.

Poldi néni lelkendezve szaladt elé.

− Hogy maga milyen áldott jó ember, Dezső úr! – kiáltotta már messziről, amitől Dezső bácsinak azonnal emberevő kedve támadt.

− Hol csavarog megint az a haszontalan? Csak kerüljön a szemem elé! – mennydörögte, és nagy dühösen lecibálta a műhelyajtóra akasztott táblát.

Alig várta, hogy belül kerüljön az ajtón, de akárhogy is igyekezett, Síróbaba megállította.

− Jaj, ne tessék bántani azt a fiút! Ő nem rossz! – zokogta.

És annak a fiúnak az oroszlános padon menten fülig szaladt a szája. Száguldott is le a lépcsőn, s majd kidöntötte a műhelyajtót, amely mögött a félelmetes Dezső bácsi csapkodott, mennydörgött. Hadd lássa Síróbaba, hogy ő milyen bátor! Még az sem baj, ha kicsit aggódik érte.

Dezső bácsi azonban tüstént abbahagyta a csapkodást, mihelyt meglátta Misut.

− Ebédeltél? – kérdezte aggódva, mert Misuról eszébe jutott, hogy mindig is ilyen unokára vágyott, és hogy egy nagypapának gondoskodnia kell az unokájáról.

Misu bólintott, és Dezső bácsi, aki lovaskatona-kora óta hideg koszton élt, arra gondolt, hogy persze, biztosan hagyott itthon pénzt, és megmondta a gyereknek, hogy menjen el a vendéglőbe ebédelni, csak aztán kiment a fejéből az egész.

− És mit ebédeltél? – érdeklődött, mert most már az is eszébe jutott, hogy a gyerekeket nem árt ellenőrizni.

− Amit szoktam – mondta Misu, és ez igaz is volt, mert tegnap is lekváros kenyeret ebédelt. Poldi néni ugyanis, hogy ne kelljen a pálmákat gyakran bolygatnia, csak szombaton és vasárnap főzött. De akkor mindenkinek.

Dezső bácsi ezek után nyugodt lelkiismerettel hallgatta végig Misu hadarását a PAGOBAJ-ról, a szenesemberről, a kutyákról meg mindenről, ami történt. És nem fukarkodott a dicsérettel.

− Micsoda ügyes unokám van nekem! – mosolygott Misura, és ez nem olyan volt, mint a fel a fejjel, ettől nevetni kellett, akár akart az ember, akár nem.

Misu kiszalad az udvarra, hogy jókedvéből Síróbabának is jusson. A kislány még mindig ott állt az ablakban, és a kaput leste. Kamilla néninek már itthon kellett volna lennie, de ma késett.

− Én már az első nap is szerettem itt lenni – kezdte a beszélgetést Misu. – Nagyon jó régi ház ez, majd meglátod.

Síróbaba nem válaszolt.

− Csak főzni nem szeretnek benne – folytatta Misu. – Lehet, hogy én szakács leszek, ha megnövök. Vagy detektív.

− Te a kutyáktól sem félsz? – kérdezte Síróbaba, de most már nem a kaput nézte.

− Én is szeretek játszani, meg a kutyák is szeretnek játszani – mondta Misu. – És biztosan te is szeretsz játszani.

Síróbaba bólintott, aztán olyasmit mondott, aminek semmi köze sem volt a kutyákhoz:

− A fiúkról is azt mondják, hogy verekedősek, pedig…

− Pedig? – kérdezte Misu, de Síróbaba nem folytatta.

Poldi bácsi lépett be a kapun, és már a kapualjból szép jó estét kívánt mindenkinek.

Nemsokára ott ültek mindnyájan a lócán, éppúgy, mint tegnap vagy tegnapelőtt, azzal a különbséggel, hogy most egy nagyon piros kislány bámulta őket Kamilla néni ablakának rácsai mögül. S mintha Misu is fél szemmel a kislányt nézte volna, amikor Poldi bácsi belekezdett, hogy mindenütt jó, de legjobb itthon.

Pedig ma kétszer is el kellett mondania, mert Kamilla kisasszony éppen a zöld gyep emlegetésekor futott be, kipirulva, kezében két bevásárlószatyorral. Amikor meglátta az ablakban Síróbabát, csak azért nem csapta össze ijedtében a kezét, mert mindkettő tele volt.

− Jaj, hogy erre nem gondoltam! Hogy is nyithattad ki az ablakot?! Hát megfázol ott nekem, és bemennek a legyek, a pókok, a szúnyogok! Várj csak, majd elmesélem neked, hogy milyen beteg lett egyszer egy néni a pókcsípéstől!

Zörgött a kulcscsomó, és a földszint három ajtaja-ablaka bezárult. Misu keresett egy pici pókot Poldi bácsiék repkényének levelei között, és oda súgta neki:

− Ne is törődj vele!

A lócán újra elhangzott a mindenütt jó meg a szép zöld gyep, de összenézésre már nem került sor, mert Poldi bácsi mindjárt előhozakodott a nagy újsággal, hogy holnapra magához rendelte őt a főparkigazgató.

A főparkigazgatónak ugyanis az volt a szokása, hogy minden nyugdíjba készülő dolgozóval megismerkedett, azért, hogy eléggé tudja sajnálni, hogy most már el kell búcsúznia tőle.

Poldi bácsi tudta, hogy a főparkigazgató ilyenkor mindenkitől megkérdezi, hogy van-e valami kívánsága, amit teljesíthetne. Akár a mesékben.

Csak annyiban különbözött ez a kérdés a mesebelitől, hogy itt nem illett semmilyen kívánsággal előhozakodni, mert a főparkigazgató úgyis mindenkinek egy kerti törpét ajándékozott nyugdíjba vonulása alkalmából.

De nem akármilyen kert törpét, hanem szép nagyot, és a talpára rá volt írva, hogy hány éves hűséges szolgálata jutalmául. Poldi bácsinál negyvenkét év lesz ráírva, de sajnos az sem fog látszani, mert a kerti törpét ritkán állítják a fejére.

Poldi néni nagyon izgatott lett a hírre, és szaladt kivasalni Poldi bácsi díszegyenruháját.

Dezső bácsi pedig bement a műhelybe pórázt fonni, így Misu kettesben maradt a lócán Poldi bácsival.

Igazán furcsa, hogy az ember csak végighallgatni unja többször ugyanazt a történetet, de elmesélni nem unja, sőt minél többször meséli el, annál jobban tetszik neki.

Így volt vele Misu is, mert alig várta, hogy Poldi bácsinak elmondhassa, amit Síróbabáról, Kamilla néniről meg a PAGOBAJ-ról megtudott.

És Poldi bácsi türelmesen végighallgatta, pedig biztos lehetett benne, hogy Poldi nénitől ugyanezt fogja hallani, mihelyt kivasalta a díszegyenruháját.

− A szabad levegő meg a szép zöld természet, az hiányzik mindkettőjüknek – vélte Poldi bácsi. – Ha én egy olyan csúnya, sötét épületben volnék reggeltől estig, mint a PAGOBAJ, ahol csak sírnak meg panaszkodnak, és nem nézhetnék a szép zöld gyepet, és nem kiabálhatnék rá azokra a haszontalanokra, akik berúgják a labdát a virágok közé…

Misu megijedt, hogy Poldi bácsi ilyen hamar visszakanyarodott a szép zöld gyephez.

− Én azt szeretném – mondta egész halkan, mert már sötétedett az udvarban, és ilyenkor nagyobb lett a csönd –, hogy ne sírjon, hanem nevessen.

Poldi bácsi bólogatott, de valahogy úgy, mint akinek másutt járnak a gondolatai. Pedig nagyon is ott jártak, mert egyszerre csak a térdére csapott.

− Majd csinálunk valamit. Bízd csak rám! Már azt is tudom, hogy mit.

− Mit? kérdezte Misu, és egészen odabújt Poldi bácsihoz.

De Poldi bácsi csak mosolygott, és megrázta a fejét.

− Az titok.

Misu először kicsit megsértődött, de aztán belátta, hogy Poldi bácsi is megérdemel egy külön titkot. Negyvenkét éves hűséges szolgálata jutalmául. Hiszen a másikból, ami neki készül, úgyis kimaradt.

És azt is lehetett Poldi bácsi arcán látni, hogy ez valami nagyon jó titok, ami hamarosan ki fog derülni.

De másnapig azért várni kellett, mert ebben a régi házban mindenki korán fekvő volt, és este kilenckor a földszinten és az emeleten egyaránt eloltották a lámpákat.

Misu máskor mindig beszélgetett még a sötétben Dezső bácsival. Ahogy ez már a nagypapák és az unokák közt szokás. De ma, alighogy ágyba került, egy hatalmasat ásított, és rögtön pödörni kezdte a párnája csücskét.

− Nem is úgy repült el, mind egy vadliba – mondta nagyon álmos hangon.

− Tessék? – ült föl az ágyban Dezső bácsi.

De Misu már aludt.