Bertalan Tivadar: Lipi
Az alábbi regényrészletet – ami egy novellafüzér egy darabja – atyainak nevezhető jóbarátom, Bertalan Tivadar írta. A másolási jog (Copy Right) megsértésére többféle mentségem is vagyon, például a novella virtuális tárgya. Mentségemre szolgáljon az is, hogy a részlet az egyébként igen ritka „anyósdicséret” műfajba is sorolható, márpedig e téren magam is adósa vagyok a Mindenhatónak. Ne feledjük, hogy „Nagymanyós” bárkiből lehet egykor, ki gyermeknevelésre szánja magát… Jómagam csak a nagypapa státuszig vittem, és ennél többre nem is számíthatok, ugyi. (A részletben szereplő anyós ma is él, 95 éves :))
A másik nyomós ok a novellában említett filmrendező, Jean Delannoy múlt héten bekövetkezett halála. Delannoy Úr januárban ünnepelte századik születésnapját; szinte azt mondhatnánk, egykorú a hetedik művészettel. A francia művészt nálunk leginkább a Jean Cocteau írta „Örök visszatérés” című filmje alapján ismerik (Jean Marais – Mocsár János – főszereplésével), de feldolgozott két Maigret-regényt is filmen, nem beszélve az André Gide-féle „Symphonie pastorale”-ról vagy Sartre „Mindenki tett, nincs tovább”-járól.
A húsleves akkor jó, ha íze, zamata, illata mellett ereje is van. Ez a megállapítás anyósom húslevesére valóságos és átvitt értelemben egyaránt érvényes volt. Az átvitt értelem úgy kezdődött, hogy az egyik hírneves amerikai producerem egyszercsak elém állt:
– Hogy milyen díszleteket csinálsz, azt már tudjuk, de nem láthatnánk esetleg a képeidet? Mert úgy hallottuk, festesz. Engem nagyon érdekelne.
– Persze, hogy festek! Láthatod, a díszletterveimet is megfestem, hogy nagyban is hasonlítson az elképzelésemhez.
– Most nem a díszletekről van szó. A képeid, gondolom, másról szólnak.
– Jól sejted. Gondolatokat szeretek festeni. Egyszerűen, nem tudok nem festeni, csak hát a filmes munkáimtól nehezen tudok időt szakítani, hogy más természetű munkákba merüljek. Meg aztán nem is vagyok szocialista-realista. Mert ha esetleg ilyesmire volnál kíváncsi…
– Azért mégis, megnézhetnénk?
Na, volt otthon riadalom. Nem a „képmutatás” miatt, hanem, mert dollármilliókhoz és paloták pompájához szokott, világhíres emberek jönnek külvárosi, meglehetősen szerény otthonunkba s nekünk vendéglátás mellett nincs egyéb dolgunk, mint restellkedni. Producerünk ugyanis bejelentette, hogy a képzőművészetek iránt érdeklődő, világsztár férfi és női főszereplőket is hozza, meg a kameraman is érdeklődik.
Aggodalmunk fölösleges volt. Miután „megcsodálták” a képeimet, létszámuk miatt csak igen szorosan tudták körbeülni asztalunkat, mert anyósom húslevese természetesen már készen volt, hatalmas lábasban gőzölgött, ínycsiklandozó illatokat árasztva. Vendégeink élvezettel szorongtak, várakozóan szaglásztak, repdestek, hangoztatván, hogy már az illat is olyan, amilyent Amerikában még nem szagoltak és egyáltalán, milyen emberi léptékek vannak itt nálunk, milyen meghitt…
Ez a húsleves nem amolyan szindbádi tyúkhúsleves volt, hanem marhahúsból készült, mindenféle fűszerrel, zöldséggel, gezemicével, ahogy illik, de éppen olyan aranyló és ínycsiklandozó volt, mint emlékezetes filmbéli rokona. Nem is akadt senki, aki mórikálta volna magát. Az első nyeletektől kicsit krákogtak, köszörülgették a torkukat, de egyre jobban belemelegedtek, hümmögtek, dicsérő nyögdécselést hallattak, olyannyira, hogy anyósom legnagyobb örömére alig maradt valami a hatalmas fazék alján.
Aztán jött a levesben főtt „rongyos-hús”, házilag reszelt tormával, amitől már tetőfokára hágott a könnyes lelkesedés (ilyent sem ettek még Amerikában).
Anyósom sorsa meg volt pecsételve. Ettől kezdve több szó esett az ő húsleveséről, mint az én képeimről, bár a végén kettőt is elvittek; természetesen mindkettő azok közül való volt, amelyektől semmi pénzért nem akartam megválni (a producerek rábeszélő képessége határtalan).
A nemzetközi filmvilág olyan, mint egy nagy falu. Amikor bárhol a világon egy produkció arra gondolt, hogy Magyarországra jön forgatni, nyomban kinyomozták, kik azok, akik már forgattak nálunk s ezektől összegyűjtögették az információkat. Eme tudnivalók közé tartozott egy mellékes jótanács: - Ha Magyarországra mentek, találkozni fogtok Bercivel, aki megtervezi nektek a díszleteket, de az semmi, kóstoljátok meg az anyósa húslevesét, mert olyant még nem ettetek!
Jöttek is szép sorban a világhírességek asztalunk köré szorongani és anyósom ilyenkor mindannyiszor a mennybe ment. Meg is érdemelte, elvégre az ő érdeme volt (anélkül, hogy kultúrdiplomáciai jelentőségével tisztában lett volna), hogy a húslevese a nemzetközi film-kapcsolatok meghatározó tényezőjévé vált.
Nevezetes húslevesevő vendégeinket nem sorolom, elvégre ennek a fejezetnek a főszereplője maga a húsleves, de két embert meg kell említenem. Az egyik Jean Delannoy, francia rendező, akinek több filmjét is tervezhettem, miközben néhány alkalom arra is kínálkozott, hogy vendégül lássuk. A másik egy amerikai színész, a „Szupermen” (Christopher Reeve), akivel ugyan csak egyetlen filmben dolgozhattam, de a szokásosnál jobban összebarátkoztunk, így többször is meglátogatott. Öröm volt nézni, ahogy ez a szép szál (két méternél magasabb) ember, milyen hatalmas étvággyal kanalazza a húslevest s bár normál méretű ajtóink voltak, hogyan hajlong, amikor átmegy valamelyik nyíláson.
Később mindannyiunkat mélyen megrendített, amikor arról értesültünk, hogy lováról leesvén, teljesen megbénult. Máig sem értjük, hogyan történhetett ez, amikor magunk is tapasztalhattuk, milyen kitünő lovas és amikor lova hátáról szinte földig ért a lába, mint Petőfi juhászának a szamaráról.
A húsleves diadalma mindaddig tartott, amíg kellően vörösnek tartották országunkat, ennélfogva nagy filmes-reputációval rendelkező egzotikumnak számítottunk, és szívesen forgattak nálunk. Ennek természetesen anyagi vonatkozásai is volt, mert a világ egyik legjobb szakember-gárdája állt rendelkezésükre a világ legkisebb fizetségéért. Ahogy fakult vörösségünk, úgy fogyatkozott a nagypénzű, valutás megbízó, vagy ha jöttek is, csak a legolcsóbb kiszolgáló személyzetre tartottak igényt (ráadásul a szakszervezetek is felébredtek) és amerikaibb filmeket forgattak, mint Hollywoodban. Ezzel megkezdődött az a későbbi folyamat, amelyben már csak ipari és kereskedelmi rabszolgáknak tekintették a magyar szakembereket és elvárták, hogy már az utánpótlás is ennek szellemében nevelődjön. Amikor ehhez az önromboló szemlélethez minden hivatalos segítséget meg is kaptak, elérkezettnek tartottam az időt, hogy végre immár több energiát áldozzak értelmesebb dolgokra.
Rendben van. Minden változhat. Különösen az ember eszközei változnak (csak éppen maga az ember nem), változnak a hatalmi erőviszonyok, a világ- és a helyi politika éppúgy szinte naponta más, mint például a technika. Csak a húsleves nem változik. Egyelőre. Csak vigyázat! Jön a géntechnika, ami a húslevesnek minden elemét, a marha húsát, répát, gezemicét, a finomság minden összetevőjét megváltoztathatja. Az ember fizikai s olykor még szellemi léte is abból van, amit megeszik, ilyenformán, ha megváltozilk a húsleves, az ember is meg fog változni. Csak éppen azt nem tudni, mivé lesz. Jóbarát marad-e belőle?
Az utolsó 100 komment: