Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)

Misu csuda jókedvűen szaladt vissza Síróbabához, aki türelmesen várt rá a fehér rács mögött.
− Mondhatom, hogy mitől féltem? – kérdezte, ahogy meglátta Misut. – A rádió azt mondta reggel, hogy leszakadt egy híd, meg kigyulladt egy ház, és elraboltak egy gyereket. Arra gondoltam, hogy biztosan a szenesember rabolta el. És akkor úgy elkezdtem sírni, mert hátha egyszer engem is elvisz!
Poldi néni, kezében két hatalmas lekváros kenyérrel, most lépett ki a konyhából. Az egyik kenyeret Síróbaba felé nyújtotta. Akkora volt, hogy csak lapjával fért be a fehér rács között.
− Fel a fejjel, kislányom, egyél! Azért sírsz annyit, mert olyan sovány vagy.
Misu megint valami gyanús kaparást érzett a torkában, ezért gyorsan beleharapott a másik lekváros kenyérbe.
− Síróbaba azt gondolja – mondta teli szájjal, pedig úgy nem illik beszélni –, hogy Oszkár el fogja őt vinni.
− Oszkár? – csodálkozott Poldi néni. – Hát honnan ismeri ez a kislány Oszkárt?
− Csak látásból ismeri – folytatta Misu –, de megígérték neki, hogy el fogja vinni. Mit tetszik gondolni, elviszi?
Poldi néni rámosolygott Síróbabára.
− De ahhoz ám nagyon jónak kell lenned! Másképp nem visz el az Oszkár! Igaz, Misu? Téged se akart elvinni.
− Ki az az Oszkár? – kérdezte gyanakodva Síróbaba.
− Hát a szenes ember – válaszolta vidáman Misu. – Aki lent ül a pincében és fekete.
− A szenesember, jaj, a szenesember! – Síróbaba úgy rázendített a sírásra, hogy Poldi néni nem győzte vigasztalni.
− Csak nem félsz tőle? No de ilyet! Majd én elviszlek egyszer hozzá vendégségbe, meglátod, milyen jó lesz.
A piros kislány erre toporzékolni kezdett ott fönn az ablakpárkányon, aminek csak egy haszna volt: kiderült, hogy a cipője is piros.
− Megmondta Kamilla néni, ne álljak szóba senkivel! Hogy mindenki rossz!
Talán mást is mondott volna, de csuklani kezdett. Így aztán lemászott az ablakból, és összerántotta a függönyt.
− Én igazán örülök annak, hogy egy kis élet van végre ebben a csöndes házban – nézett utána Poldi néni –, de azért nem bánnám, ha inkább nevetne ez a lány. Te érted, hogy miért sír folyton?
Misu elhúzta Poldi nénit a rácsos ablak közeléből, hogy elmondhassa neki, amit Síróbabától hallott. És kérdezni is akart valamit, de alighogy belefogott, megérkezett az első kutya. Aztán a második, aztán a harmadik. Sehogy sem lehetett nyugodtan beszélgetni.
Poldi néni mindig újra elcsodálkozott, hogy milyen nagyszerűen ért Misu a kutyákhoz. Először az új pórázzal a kezében kergetőzött velük az udvaron, s a kutyák mindenáron el akarták tőle venni. Misu nehezen hagyta magát megfogni, de a végén jutalmul rájuk csatolta az új pórázt, ami fogócskával sem került többe, mint anélkül. Nem csoda, hogy a kutyák között hamar híre futott, hogy mennyivel jobb Misutól pórázt venni, mint Dezső bácsitól.
Ezen a délelőttön is egymásnak adták a kutyák a kilincset. Misu alig tudta Poldi néninek elmondani, hogy mért sírt annyit Síróbaba. Azért, bármennyi kutya jött is, csak sikerült megkérdeznie, amit sehogy sem értett:
− Mért fél Kamilla néni mindenkitől? Én még ilyet nem láttam! Mért hiszi azt, hogy az emberek mind rosszak?
− Talán azért – válaszolta Poldi néni –, mert a PAGOBAJ-ban levélolvasó. Attól lett ilyen félős.
− Mi az a PAGOBAJ? – kérdezte Misu.
− Rövidítés – mondta Poldi néni, és akkor sajnos, megint abba kellett hagyni a beszélgetést, mert megjött a buldog, aki minden nap szétrágta a pórázát, hogy Misuval fogócskázhasson egy kicsit.
Játékos kutya volt és nagyon ragaszkodó. A gazdája már nem is jött vele, a buldog maga hozta a szétrágott pórázt a szájában, és csak egy félórás kergetőzés után adta oda Misunak. A buldog gazdája már többször megköszönte Dezső bácsinak, hogy Misu ilyen fáradhatatlanul kergetőzik az egyébként hízásra hajlamos kutyával. Meg is köszönhette, mert ebben a kergetőzésben még Misu is kifáradt.
A buldog után rögtön kitette a műhely ajtajára a táblát, hogy „Ebédszünet”, és szalad át Poldi néni konyhájába.
Poldi néni két lekváros kenyérrel várta, s így az ebédszünet tulajdonképpen igaz is volt. S mire elfogyott a két lekváros kenyér, Misu azt is megtudta, hogy a PAGOBAJ a Központi Panasz-, Gond- és Bajbejelentő Hivatal, ahová az emberek csak akkor fordulnak, ha bánatosak, szomorúak, bosszúsak, mérgesek, dühösek, és ilyenkor panaszkodnak, árulkodnak, feljelentenek és elégtételt követelnek.
Mennyivel könnyebb a gyerekeknek a dolga! Ha valami bajuk van, akkor vagy a mamájukhoz szaladnak, vagy sírni kezdenek, hogy meg foglak mondani a tanító néninek. Esetleg még egyszerűbben intézik el a dolgot. Már aki verekedős.
De a felnőttek nem szaladhatnak máshová, csak a PAGOBAJ-ba, és oda is csak írásban lehet szaladni, ezért aztán a PAGOBAJ-ba külön postaautó szállítja a napi panaszos leveleket.
És ezt a sok levelet mind Kamilla kisasszony olvassa el, mert valakinek csak el kell olvasni, ha már megírták. Aztán azoknak a leveleit, akik valamilyen ügyben segítséget kérnek a PAGOBAJ-tól, Kamilla kisasszony továbbadja, azokét pedig, akik éppen csak el akarták panaszolni bújukat-bajukat, elintézi maga.
Kamilla kisasszony délután háromtól ötig sírdogál ezeken a leveleken, de néha még túlóráznia is kell.
Misu olyan csöndesen ült a legyezőpálma alatt a hokedlin, mintha az oroszlános padon gondolkozna. Még a lábát sem lóbálta.