Nem is tudom, hogyan kezdjem... Annyi, de annyi mindenről szeretnék írni, annyi, de annyi gondolat van a fejemben! Mivel nem vagyok író, nézzétek el, ha csapongok ide-oda a sorok között (az életben is ilyen habókos Szélvész kisasszony vagyok).

Szóval, a mai bölcsesség az én életmottóm. Biztosan mindenkinek van kedvenc „mondata” vagy bölcsessége, amit sűrűn hajtogat és az övének érez, én ezt a mondatot nagyon sokszor és sok mindenre „használom”.

Ha nagyon örülök valaminek, akkor azt gondolom, ezt a jót a sors küldte nekem, mert egyszer valakivel jó voltam/jót tettem, és akkor azt mondom, látod? Jónak lenni jó.

Ha bizonytalan vagyok, hogyan döntsek? A megoldás: jónak lenni jó.

Ha főznöm kell egy hosszú nap után, ha megkérnek valamire, amihez nincs kedvem, ha púp a hátamra egy újabb szívesség, ha újra és újra autóba kell ülnöm másokért, ha megkérnek, hogy intézzem el, ha programot találnak ki mások az egyetlen szabadnapomra, ha kölcsön kérik az utolsó tízezresemet, és bár nekem nem marad pénzem, de neki biztosan jobban kell,és különben is, ha úgy érzem, mindjárt össze dől a világ, akkor azt mondogatom magamnak: jónak lenni jó!

És amikor már ötödször-hatodszor mondogatom magamnak, akkor elszáll a haragom, a keserűségem vagy épp a bánatom, és akkor már hiszem is: jónak lenni jó!

Eredetileg keresztény, azon belül is római katolikus vagyok/lennék. Kiskoromban hittem is Istent (főleg drága nagymamám hatására és a vasárnapi templomba járásunknak köszönhetően), mígnem meghalt édesanyám (akkor én tizenegy éves voltam). Ezt az égbe szökő nagy igazságtalanságot nem igazán tudtam megérteni. Kicsit később apukám újranősült, és nekünk lett egy igazi mostohánk – ez az én gyermeklelkemnek már túl sok volt. Mérges lettem a sorsra, nem értettem, mit csináltunk mi, gyerekek, amiért ilyen nagy büntetést kaptunk. Így egy átsírt éjszaka után úgy döntöttem: a Jóisten nem igazságos, és én mától nem hiszek benne (persze, ezt senkinek nem mertem elmondani, de szentül tartottam magam a fogadalmamhoz). Azért valakiben csak kellett hinnem, ezért kiválasztottam Szűz Máriát, és attól az éjszakától kezdve, hozzá imádkoztam, ha bajban voltam, és rá gondoltam a templomban. Érdekes módon a templomi esküvőnkön is Máriára gondoltam, neki köszöntem meg, hogy ilyen szerencsés vagyok a szerelemben. Ez a makacs gondolkodásom (vagy talán bosszúm) sok-sok éven át tartott, egészen a kisfiam születéséig. Akkor aztán hirtelen egy napon ránéztem, és mindennél fontosabb volt Őt azonnal megkeresztelni, és én egyik pillanatról a másikra „megbocsátottam” a Jóistennek, minden ellenem tett rosszért.

Pár évig elvoltam a gondolataimmal, Istennel és a hittel, a Bibliával és az értelmezésével. Akárhogyan is gondolkoztam az évek folyamán, nem igazán jutottam előrébb (sőt, minél többet tudtam, annál hátrébb jutottam). Jártunk templomba, próbáltam én jó és engedelmes bárányka lenni, próbáltam megérteni ezt az egész egyházas dolgot, de nem igazán jött össze. Nekem fontos lett volna, hogy egy pap életútja számomra példaértékű legyen, az élete tükrözze a gondolatait. Tudjátok, ne legyen az a tipikus „bort iszik és vizet prédikál” érzésem.

Aztán Isten tetteit sem igazán tudtam feltétel nélkül elfogadni. Tudom, nem lenne szabad ezt kimondani, de hát úgyis ezt gondolom: nem értek egyet az öldökléssel (márpedig a Biblia eleje szinte csak erről szól, ki kinek a fiát ölte meg, stb.). Tudom, van ott más is írva, de én ezekkel nem igazán tudtam azonosulni, főleg, amikor Isten gyermekáldozatot kért. Ekkor megint bezártam a lelkem. De az újra megtalált hitemet nem akartam elveszíteni, ezért elkezdtem keresni az utamat.

Bevallom, talán a ferences rendiek és a tibeti szerzetesek állnak hozzám a legközelebb. Az ő életük tükrözi a prédikálásukat (persze, kissé felszínesek az ismereteim). De ez a hit tőlem nagyon messze van (térben és nem lélekben), és kissé gyarló és lusta is vagyok utánamenni a dolgoknak. Ezért kidolgoztam a saját hitemet, távol a keresztény egyház összes hazugságától, mégis megtartva az Istenbe (vagy Buddhába?) vetett hitemet. Azt gondoltam, mától jó leszek, és megpróbálom jóként leélni az életemet. Hát eddig ez a legnehezebb feladat az életemben. Nagyon nehéz. Bocsánatot kérni, ha hibázunk, nagyon könnyű, de igazán megbocsátani nagyon nehéz.

Mert ugye, azt mondani, hogy „ne haragudj!”, viszonylag egyszerű, és talán sokszor tényleg szívből és mélyről kívánjuk,hogy így legyen. De a másik oldal, amikor nekünk kéne maradéktalanul megbocsátanunk? Na, az nagyon nehéz!! Tudunk-e tüske nélkül gondolni a bűnösre (akármekkora is a bűne)? Mert az apró-cseprő dolgokért könnyen megbocsátunk, de amikor valakiben csalódunk, akkor utána tudjuk-e Őt úgy szeretni, mint azelőtt? Szívből és tisztán?

Szerintem, akármennyire is mondjuk, hogy nem, egy pici tüske akkor is bennünk marad (csak sokszor még magunknak is nehezen valljuk be). Ezt a tüskét senki nem tudja kihúzni, csak mi, és ahogy múlik az idő, annál könnyebben kijön.

Mivel jóként szeretném leélni az életem, próbálok mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, de sokszor nehezemre esik. Persze, nem mindig és mindenkivel értek egyet, de elfogadom a mások másképp gondolkodását. Ezt a sors sokszor számon kéri rajtam, és bár a tőlem távolabbi embereknél viszonylag könnyen átlendülök a problémákon, de a család és a barátok sokszor komoly dilemma elé állítanak. Nagyon nehezen élem meg kisfiam kezdődő szárnycsapkodásait (16 éves), és próbálom tolerálni minden hülyeségét, de valljuk be őszintén: amikor gyermekünk számunkra nem tetsző utat választ, azt személyes sértésnek éljük meg, és bár nem mondjuk ki, ilyenkor nagyon csalódunk, és legbelül azt mondogatjuk: „én nem ilyennek neveltem, tőlem nem ezt látta”. Vágyunk arra, hogy Ő tökéletes legyen (mert már látjuk, mi nem lettünk azok), szeretnénk, ha neki minden sikerülne (mert nekünk mennyi álmunk szertefoszlott), jó lenne, ha minden tanácsunkat el/megfogadná (csak később jut eszünkbe, annak idején mi is a saját fejünk után mentünk)... És még mennyi, de mennyi dolgot szeretnénk a szeretteinkkel kapcsolatban!

Rájöttem, talán úgy tudom legkönnyebben jóként leélni az életemet, ha megtanulok feltétel és tüske nélkül szeretni. Szeretni mindenkit és mindent (persze, átvitt értelemben). Szeretni a fűszálat a kertben, szeretni az embereket az utcán, szeretni az étel ízét, szeretni a pillanat történését, szeretni az életet, és a legfontosabb: szeretni a szeretteimet! Olyan egyszerűnek tűnik, szeretni és jónak lenni – ez az én hitem. Lehet, hogy a Jóisten majd megbüntet, amiért nem hiszem az egyházat és elfordultam tőle, de számomra ez már nem fontos. Sokkal fontosabb télen adni a hajléktalannak egy plédet és látni az örömét. Fontosabb őszintén megkérdezni a szomszédtól: hogy van? Fontosabb lett rámosolyogni az emberekre. Ez lett az én értékrendem. Zárójelben megjegyzem, nem mindig sikerül jónak lennem, nem mindig vagyok kedves és mosolygós, nem sikerül mindig és mindenkit szeretnem. De próbálok úgy élni, hogy :