Miután biztos vagyok abban, hogy mindenki látta-hallotta-olvasta, hogy a télen micsoda felfordulás volt Észak-Afrika egyes országaiban, gondoltam elmesélem, milyennek láttam én a „last-minute mennyországot” (copyright by Index) előtte.
Először is a tények: Észak-Afrikában járunk, a Mediterrán tenger partján, Algéria és Líbia között. Az ország területének 45%-a sivatag. Ez azt jelenti, hogy homok, homok, homok….. ameddig a szem ellát, tehát a földművelést-állattenyésztést, valamint a települések elhelyezését a maradék helyen kell megoldani. A tenger közelsége több dolgot is eredményezett: egyrészt már az ókortól voltak errefelé települések mindenféle népekkel, akik értelemszerűen főleg halászattal, kereskedelemmel foglalkoztak. A föníciaiak például megalapították Karthágó városát, de ezt később meg is bánták, mert a Római Birodalom tövig beletenyerelt a boldogságukba. Erről majd még lesz szó.
Az arab törzsek a VII. században jelentek meg, és különböző dinasztiák uralkodtak az idők során. Volt mikor több, volt mikor kevesebb sikerrel. A fontos, hogy az átmenő forgalommal ellentétben ők maradtak, és napjainkban a lakosság 98%-át az arabok teszik ki.
Megjegyzendő továbbá, hogy az ország 1881-től francia gyarmat lett, függetlenségét csak 1956-ban szerezte vissza, viszont ennek köszönhetően nagyon sokan tudnak még mindig franciául.
Hivatalosan – idén januárig legalábbis – Tunézia államformája elnöki köztársaság. Nem szeretném hosszasan elemezgetni, hogy a köztársaság szó mennyire érdekesen hangzik a földi halandók helyzetét tekintve, legyen elég annyi, hogy valószínűleg nem véletlenül zavarták el az elnök urat.
Azonban éppen ez utóbbi momentum miatt célszerű az utazásunkat profikra (értsd: utazási irodára) bízni. Először is megszerveznek mindent az ember lányának, másodszor mivel ők tisztában vannak a helyi viszonyokkal, el tudnak látni minket a megfelelő információkkal. Olyasmire gondolok, hogy a mi pénzünket csak ott tudjuk átváltatni, mivel az ő pénzüket nem szabad kivinni az országból. Érdemes az utolsó petákig elverni bármilyen praktikus csacskaságra, mert hiába dugdossuk, a vámosok megtalálják. Aztán még az is nagyon fontos volt, hogy a fővárosban az elnöki palotát nézegetni lehet, de lefényképezni nem, mert egyszerre húsz katona ugrik rá a gyanútlan turistára. Velük szintén nem tanácsos packázni, mert hát nyaralni jöttünk, nem börtönben ücsörögni. Mi okosak voltunk, ennek megfelelően jártunk el, és sikerült egy olyan utazási irodát találni, amelynek köszönhetően életem egyik legjobb nyaralását kaptam a pénzemért. Klassz volt a szálloda, eltekintve attól, hogy elég későn kaptuk meg a szobánkat. Ez azért fájt, mert hajnali kettőkor indultunk itthonról, így délután egy órakor már elég nehezen viseltem, hogy rajtunk kívül mindenki húzta a lóbőrt.
Itthon csak az alapdolgokat fizeti ki az ember, a fakultatív kirándulásokra ott kellett jelentkezni, és a helyszínen csengetni a pénzt. Mi kettőre neveztünk be: egy fővárosi kirándulásra, illetve egy kétnapos Szahara túrára. Most ez utóbbiról fogok mesélni.
Korán kelünk útra, sajnos ez elkerülhetetlen, mert annyi dolgunk van, hogy nem érnénk a végére. Mahdia-ból indulunk, amiről sok mindent nem érdemes tudni: egy tengerparti városka, egy mecset, girbegurba, szűk utcák, sok ház, meg még több szálloda. Kész.
Első állomásunk egy El Jem nevű hely, ahol már több bámészkodni való akad. Mint korábban említettem, a mai Tunézia egy része az ókorban a Római Birodalomhoz tartozott. Először úgy volt, hogy csak Szicíliáig mennek, de picit túlszaladtak, és Karthágónál fogyott el a lendület. Megtetszett nekik a hely, maradni akartak. Sajnos a helyiek ezt zokon vették, így került sor a két pun háborúra. Róma ekkor már ereje teljében volt, egyszerűen nem lehetett legyőzni, így a buli vége az lett, hogy provinciát csináltak Karthágóból. Ennek köszönhető, hogy El Jem-ben látható Észak-Afrika legnagyobb és legjobb állapotban lévő római amfiteátruma, amit az UNESCO felvett a világörökség listára. A hatalmas épület remek példája annak, hogyan tudták a rómaiak még a világ végén is prezentálni a jónépnek, hogy ők vannak hatalmon.
Számokban: a III. század elején épült, 138 m hosszú és 114 méter széles, ellipszis formájú épület annak idején nagyjából 35ezer nézőt tudott befogadni. Hatalmas, simára csiszolt kövekből készült, és valószínűleg négy emelet magas volt. A felszín alatt két járat fut, ahol az állatokat, rabszolgákat és halálraítélt rabokat „tartották”, míg ki nem zavarták őket a küzdőtérre. A rómaiak a várost akkor Thysdrus-nak hívták. Az amfiteátrumon kívül nincs túl sok látnivaló, belül viszont keresztül-kasul be lehet járni. Akinek jó az erőnléte, megmászhatja a többszáz lépcsőt, körbejárhatja a nézőteret, a tetejéről szétnézhet a környéken, stb. Csatangoljunk bátran, megéri. Amikor majd kimegyünk, markoljunk rá a pénztárcánkra, mert minden lépésre jut egy árus. Ha ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy bármi fittyfenét megvegyünk, ne fogjuk vissza magunkat. Ne felejtsünk el alkudni, az arabokat nem szabad megsérteni azzal, hogy elfogadjuk az első árat, amit ajánlanak. Eleinte talán nem leszünk túl meggyőzőek, de bele fogunk jönni. Ja, és ez csak az utcai árusokra érvényes, a boltokban nem kell alkudozni.
Szépen lassan csorogjunk tovább, haladunk délre a tengerpart mentén. Elmegyünk Sfax mellett, ahol egy hatalmas kikötő van, illetve az országban található 30 repülőtér közül az egyik legnagyobb. Útközben megnézhetünk egy oázist, amit már nem használnak, mert a datolyafák nem teremnek. Érdekesség, hogy egy-egy ilyen oázisban a növényzet három szintet alkot: legfölül vannak ugye a datolyapálmák, utána jönnek a gyümölcsfák, olajbogyók, végül a legalsó szinten a zöldségek. Egyes helyeken a datolyapálma törzsét megvágják, és felfogják azt a barnás színű, édes cuccot, ami kifolyik belőle. Állítólag jó, nekem nem ízlett. Furcsa íze volt, blöeh.
Hamarosan megállunk Skhira-ban egy kávéra, és újabb bazározásra. Együnk egy fagyit, vagy igyunk vizet, mert most már elég meleg van. Skhira egyébként nem túl híres hely, van nekik egy hatalmas olaj üzemük, és nagyjából ennyi.
Gabès-nél nyugatnak fordulunk, egyenesen neki a sivatagnak. Ez látszik a tájon is, mert fogy a növényzet, és egyre szárazabb, kövesebb a talaj. Nézzünk meg egy berber otthont, ami azért érdekes, mert az egész „lakást“ a hegyből vájták ki. Ennek köszönhetően remek a klímája, kellemes és hűvös. Vegyünk bátran a felkínált lepényből, amit mézzel elkevert olívaolajba kell mártogatni, és igyunk a mentás zöld teából is. Ez utóbbit melegen kapjuk, ami először furának tűnhet a kétezer fokos hőségben, de utána jobban érezzük majd magunkat. Nem utolsó szempont, hogy a zöld tea sokkal inkább élénkítő hatású mint a kávé, és a mentától isteni az íze.Haladunk tovább Douzba, ahol részesei lehetünk az igazi sivatagi kalandnak: tevegelés! Érdemes kipróbálni, haláli élmény. Nekünk nem volt választásunk, mert az idegenvezető srác ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy nála nincs kibicelés. Aki fizetett, az fel fog ülni a jószágra, ha a fene fenét eszik is. Így hát szót fogadtunk.
Először is, beöltöztetik az embert egy bő lebernyegbe, és mindenkinek kötelezően fel kell vennie a kendőt a fejre. Én komolyan fontolgattam, hogy megfejelem a srácot, mert cefet hőség volt, a cucc meg, amit rám tukmált meleg és büdös. Persze később beláttam, hogy neki van igaza, mert a nap a sivatagban baromi erősen süt, valaminek muszáj megvédenie a bőrünket.
.JPG)
Pattanjunk nyeregbe. Nincs kívánságműsor, a tevetulajdonos mondja meg, melyik állatra kinek kell felülnie, mert ő ezt jobban tudja. A sivatag hajójáról annyit érdemes elmesélni, hogy hasonlóan a lóhoz, elöl harap, hátul rúg, középen meg púpos és ráz. Az viszont tévhit, hogy büdös, semmivel sem szagosabb, mint bármely más ember által gondozott jószág. Nos, mikor mindenki megkapta az őt illető járgányt, elindulunk az igazi homoksivatagba. Dombocskára föl, majd le, kanyar jobbra, kanyar balra, aztán fordulás vissza. A távolság nem óriási, de. Meg kell tanulni ülni azon a dögön, mert mikor lefelé vagy felfelé megy, akkor hiába kapaszkodik az ember lánya, csúszik előre, illetve hátra. A trükk: el kell lazítani a derekat, és mikor lejt a jószág, hátra kell dőlni. Hegymenetben meg kapaszkodni marhára. Ha belejössz, le sem akarsz majd szállni. A túra végén lehet fotózkodni a tevével és/vagy a tulajjal (nem összekeverendő!), aztán szaladjunk a szállásra. A sivatag közepén, úszómedencés, kellemes hűs szobák…. szerinted…? :)
Másnap a párában induljunk tovább, hogy útközben meg tudjuk nézni a napkeltét. Hát igen. Állsz a busz mellett, előtted és mögötted a végtelen homok, néhol kisebb bokorféle izé, amitől úgy néz ki a táj, mintha rengeteg szem lenne a földön, és mind téged néz. Aztán egyre világosabb lesz, és végül szép lassan előbújik a napocska. Itt kell felhörrenni, lehetőleg egyszerre, mert úgy hatásos.
Douztól északra megyünk tovább, keresztül a Chott El Jérid-en. Ez egy hatalmas, lefolyás nélküli sós tó, amiből néha eltűnik a víz. Egy út vezet rajta átal, amiről tanácsos nem letérni, mert a felszín csalóka, olyan, mint a futóhomok. Elég egy óvatlan mozdulat, és máris eltűnik az ember a sós dzsuvában. Egy francia forgatócsoportot máig keresnek. Egyébiránt errefelé ez hatalmas üzlet: a melegtől elpárolog a víz, utána ott marad a rengeteg só, amit össze lehet gyűjteni, majd ipari célokra felhasználni. Aki kisebb bizniszben utazik, gyűjtheti a sivatag rózsáját, ami szintén só, csak összekeveredett homokkal, meg mindenféle más ásvánnyal és jópofa formákban kristályosodott ki.
Amint átértünk a chott-on, valahol útközben megint kizavarnak a buszból, hogy átüljünk egy dzsipbe. Először egy oázisban állunk meg, ami egyszerűen csodálatos látvány. Ha átverekedjük magunkat a sziklákon, köveken föl meg le, akkor a jutalmunk néhány szépséges vízesés.
Aztán innen kezdődik az érdekes, mert a sofőrök arra szakosodtak, hogy padlógáz-satufék, mindezt a homoktengerben, ami simán a homlokunkig ér. Egyértelműen ez a túra legjobb része, a pasasok úgy vezetnek, mint a hétördög. Az életben úgy nem féltem annyira, mint ott, közben meg eszméletlenül élveztem. Vannak kijárt útvonalaik, ahol minden homokszemet ismernek. Szóval tapossunk bele, a kezdeti 80-100-as tempót toljuk fel 120-150-re, és másszunk meg 2-3-5 méter magas dombokat, majd a tetejükről zúduljunk le ezerrel. Aztán a következőnél forduljunk ki úgy oldalra, hogy a talajjal nagyjából párhuzamosak legyünk, és sikítsunk, mert az autókat valószínűleg decibellel hajtják. Minél jobban visít a delikvens, a sofőr annál jobban vigyorog. A Disneyland-ben lévő hullámvasutak elbújhatnak szégyenükben….
Néha megállunk, mert vannak ám itt nevezetes helyek is: például az a hegy, ahol az Angol beteg néhány jelenetét forgatták (azt, amikor a gróf és kedvese lezuhan a repülővel, és a férfi kénytelen a nőt magára hagyni). Vagy a Csillagok háborúja mittudoménmelyik fejezetének egy részét is itt vették fel (félgömb formájú kunyhók, földből kiálló fémizék, a kiskrapek szülőhelye – mond ez valakinek bármit is?). Fanoknak kötelező, a többiek udvariasan téblábolhatnak.
Néha megállunk, mert vannak ám itt nevezetes helyek is: például az a hegy, ahol az Angol beteg néhány jelenetét forgatták (azt, amikor a gróf és kedvese lezuhan a repülővel, és a férfi kénytelen a nőt magára hagyni). Vagy a Csillagok háborúja mittudoménmelyik fejezetének egy részét is itt vették fel (félgömb formájú kunyhók, földből kiálló fémizék, a kiskrapek szülőhelye – mond ez valakinek bármit is?). Fanoknak kötelező, a többiek udvariasan téblábolhatnak.
Innen tovább már csak Jelmában állunk meg pisi- és kávészünetre, majd a túránk utolsó állomása következik, Keirouan,...
...ahol ismét lehet nagyokat csodálkozni. A várost kb. 670-ben alapították, majd a IX. században élte virágkorát, az Aghlabid dinasztia idején. A XII. században az ország politikai központja Tunisz lett, ennek ellenére Keirouan maradt a Maghreb negyedik legfontosabb szent városa. A legszebb látnivalóvaló a Sidi-Uqba Nagymecset, ahova csak az igazhitűek léphetnek be, a gyaurok nem. Azért a szomszéd ház tetejéről be lehet kukucskálni az udvarra. A várossal egy időben épített templomban 414 márvány- és gránitoszlop található, amit Karthágó romjaiból menekítettek meg. Ezeket korábban tilos volt megszámlálni, hacsak nem akart az ember megvakulni. Aztán itt van még a Három Kapu Mecset, aminek a homlokzata az iszlám építészet egyik remekműve, illetve az óváros, amit Medinának hívnak.
Ha valakinek nincs kedve bámészkodni, mászkálni, akkor térjen be egy szőnyegkereskedésbe. A helyi árusok szívesen tartanak bemutatót a szebbnél szebb cuccokból, közben elmesélik, hogy négyzetméterenként merre hány csomó, meg mit jelentenek a színek, a formák, ábrák, ingyombingyom. Nézzük meg jól, mit veszünk, az az igazi, aminek a hátulja le van pecsételve.
Innen utunk már egyenesen a szállodánkhoz visz, a túra véget ért. Nemsokára jelentkezünk a folytatással, és megyünk Tuniszba, Sidi Bou Saidba, illetve Karthágóba. Addig pihenjük ki magunkat.
Az utolsó 100 komment: