Fokváros
Fokváros meleg-megengedő város, ahogy a pszichológusok mondanák. Meleg, mert meleg van ott, és megengedő, mert megengedte, hogy körülnézzünk benne, mi több, kegyesen engedélyt adott arra, hogy teljesen a hatalmába kerüljünk. Elbűvölt és elkábított.
Valami furcsát éreztünk, amikor fáradtan vonszoltuk bőröndjeinket a reptér parkolója felé. A büdösségen kívül valami más is nyugtalanított bennünket. Forgolódtunk, hogy mégis mi lehet. Attila és Anita – vendéglátóink – mosolyogtak: „A levegő az” – ők már tudták, hogy mit keresünk. Ez igaznak bizonyult. Hiába volt nyár vége-ősz eleje, harminc fok körül járt a hőmérséklet. Mégis kellemesnek éreztük, mert állandó szellő lengedezett, az óceánnak (mi több, óceánoknak) hála. A szellő pedig sajátságos illatokat hozott felénk: a föld szagát, a fű illatát, valami füstös, kissé édeskés szagot, az óceáni sós pára is elvegyült benne, úgy éreztük, a napnak is van illata és megmagyarázhatatlan módon a SZABADSÁG ízét szintén felfedeztük ebben a varázslatos keverékben. Igazán készíthetnének belőle parfümöt!
Akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy ez, ez az illat fog hiányozni a legjobban, ha már nem leszünk ott. Hogy neki kell támaszkodnom valaminek, ha itthon egy tavaszi fuvallat valami hasonlót repít elém – bármilyen gyenge utánzat is legyen az. Hogy édes, szeretett hazámat először fogom szürkének és – bocsánat – koszosnak látni, hogy először tudnám elképzelni máshol, nem, nem máshol, hanem kizárólag Dél-Afrikában az életemet. Hogy nem kell tudósoknak bizonygatniuk, hogy az emberiség bölcsője Afrika volt: a zsigereimben, a génjeimben éreztem, hogy hazaértem. Meg kellett állnom, nem tudtam tovább menni. Csak lélegeztem. Mélyen beszívtam az afrikai levegőt és legszívesebben sírva fakadtam volna. Akkor még szégyelltem ezt.
A testemben szétáradó afrikai oxigén energiával töltött fel. Elszállt a fáradtságom, alig vártam, hogy még többet lássak a városból.
Egy mikrobuszba szálltunk, ez lett a közlekedési eszközünk odakint, hálásan gondolok vissza rá, mindenhova elvitt bennünket.
Az első nap első órájában a reptér melletti nyomortelep felé például. Valóban szomorú és szívbe markoló látvány volt. Akkoriban kezdték módszeresen felszámolni a viskókat úgy, hogy ledózeroltak néhány tucatot és a helyükre rögtön felhúztak egy emeletes, alul nyitott konyhás-nappalis, a felső szinten kétszobás, fürdőszobás házat. Addig, amíg fel nem épültek az új otthonok (igen gyorsan), a lakókat elhelyezték rokonokhoz vagy önkormányzati épületekbe. Az áram- és vízszolgáltatást is kiépítették.
Nem tudom, hogyan haladtak a programmal, sikeres lett-e, vagy alig javult a helyzet... A szándék mindenesetre tiszteletre méltó volt.
Talán nem volt szép tőlünk, ám mi azt vártuk, mikor pillanthatjuk meg az óceánt. Másfél óra után ez is megtörtént. Leparkoltunk egy hatalmas, de tényleg
igazán hatalmas parkolóban az Albert & Victoria Waterfront közelében, és gyalog közelítettük meg a nevezetes helyet.
közelében, és gyalog közelítettük meg a nevezetes helyet.
Albert & Victoria Waterfront
Az óceán, amikor először láttuk – ma már másnak csapkod
Amikor úgy-ahogy fölocsúdtam ebből a kótyagos állapotból, hirtelen elöntött az az érzés, hogy érdekes módon semmi, mégis minden az enyém lehet. Sétálhatok itt, az óceán partján, bele is gázolhatok, sütkérezhetek a napban és szívhatom-csócsálhatom az afrikai levegőt. Ettől kezdve két hét euforikus örömben volt részem.
Nemsokára azt is elmesélem, mit is láttunk nap nap után. De most befejezem, mert gondolatban újra OTT vagyok, és ez olyan intenzív élmény még mindig, hogy át kell engednem magamon, meg kell nyugodnom, hogy folytatni tudjam a beszámolót.
(A képeket Pavel készítette, a netről vettem le, majd előkerülnek a sajátok is.)
Pontosan azt éreztem, mint amikor először pillantottam meg a Balatont. Vonattal utaztunk, rátapadtunk a koszos ablakra (gondolom, pont azért) és vártuk, hogy beteljesedjen, amit Anyu mondogatott már vagy tíz perce: „Mindjárt meglátjátok!” – és én inkább becsuktam a szemem, mert úgy gondoltam, kiesik a szívem a helyéről, ha megpillantom a nagyon vártat. Hát így voltam az óceánnal is. Mentem feléje, mert hívott, várt, de úgy féltem, hogy mi lesz, ha meglátom. Persze, elsírtam magam, mert ott álltam, kicsi voltam, bár széles, de Ő nagy volt és széles, és csak csapkodta a partot, és mindjárt imádtam és haragudtam rá, mert tudtam, hogy Ő akkor is itt lesz és csapkod – sőt, másnak csapkod! –, amikor én már nem leszek itt. Olyan féltékeny voltam! Azt akartam, hogy csak nekem mutogassa magát! Teljességgel igazságtalan, hogy semmit, de az égegyadta világon semmit sem birtokolhatunk kizárólagosan. Nagyon megrázó élmény volt.
Az utolsó 100 komment: