Elsőzés
Évek óta nem írtam publikálási szándékkal (sőt, sehogy), ezért úgy döntöttem, hogy most „friss, ropogós” élményekből táplálkozva, megosztom első kórházi tapasztalataimat a kifőzdésekkel. Persze, már volt egy korábbi alkalom, de arra nem pontosan emlékszem, mert akkori énem egy biztonságos burok óvta a külvilágtól, azzal együtt bújtam ki erre a fura helyre. Nyugi, nem vérben tocsogó, sajnálatra éhező sorok következnek, csak megpróbálom megörökíteni ezt a pár napot, amit a Szent Imre Kórházban volt szerencsém (tényleg) eltölteni.
* * *
Férjem szerint mindent, amit egy sátorozáshoz (na jó, talán zseblámpára nem lesz szükség): tisztasági csomagot, poharat, tányért, evőeszközt, hálóinget, fehérneműt, papucsot… és még? Modern korban élünk, tehát mobiltelefont, pár könyvet, újságot, némi pénzt büfére, nagyjából ennyi. Egy sporttáska.
Indulás előtt még elbúcsúzom a kerttől, egyenként kiokosítom a két kutyát és a három macskát, hogy türelmesek legyenek a férjemmel, mert ő nem gondolatolvasó, ritkán végez háztartási munkát, viszont számtalan lepke lakozik a fejében, amelyek folyton-folyvást elterelgetik a gondolatait…
Elindulunk. Gyomromban a félsz enyhe apátiává szelídül. Lesz, ami lesz.
A kórházhoz érve máris egy fokkal jobban érzem magam, modern épület hatalmas üvegportálja fogad. Aztán a cirka 50 fokos aszfalt. Égeti a bőröm a déli nap, de sebaj, a kórházban biztosan lesz légkondi.
És lőn, bent már lényegesen hűvösebb van, örvendezünk vala. Örömünk azonban gyorsan elillan, amint a betegfelvételhez érünk. Levegőtlen szoba, ötvenes nők. Egyikük egy műanyag ételhordóból eszeget, a másik kartonhegy fölött izzad, na, a harmadik lesz az én emberem. A számítógép-használattal (beleértve a gépíró-tudást) akadnak problémák, kétszer ugrunk neki a komplett adatfelvitelnek. Nem baj, bírom, megy az idő. Sikerül elmenteni és kinyomtatni minden paraméterem, végre mehetek az illetékes osztályra - segítek, ott csak és kizárólag nőket kezelnek (legalábbis ekkor még ebben a hiszemben vagyok) -, menjek szépen a leleteimmel, adjam le magam, majd ők elirányítanak. Hamar kiderül, hogy 1. ezt a liftet a büdös életben nem fogom tudni kezelni (a gombokat meg tudom nyomni ügyesen, de a számozás kifog rajtam); 2. csupa teltkarcsú, virgonc ápolónő dolgozik itt, egy vörös, egy hamvasszőke. Remek, könnyen szót fogunk érteni egymással. Azt is gyorsan megtudom, hogy a párhetes vizsgálat már elavult, újra el kell végezni, továbbá randiznom kell az altatóorvossal is - apa, kezdődik!!!
Férjem szolgálatkészen kísérget, navigál a számomra totálisan áttekinthetetlen folyosók, épületszárnyak közt. A határozottan korszerű, tágas, tiszta, jól megvilágított részről viszonylag könnyen (3-4 rossz irányba fordulással) eljutunk a vizsgálat helyszínére, a régi rendelőintézetbe, amit egybeépítettek a kórházzal. Ez már ismerős: az orromig is alig látok, ezeréves, egymáshoz rögzített kopott műanyag székek (így mindenki azonnal átveszi a ritmust, ha valaki idegesen dobol a lábával), némi büfészag, és sok-sok-sok várakozó nő. Amíg én elkocogok egy idegességi pisilésre (egyetlen használható ülőke, ajtót nem lehet bezárni, nincs papír, kéztörlő és szappan, de van víz!:)), addig egy idős hölgy jószándékúan közli férjemmel, hogy most szóltak ki, mára nem fogadnak több beteget. Remek.
Szerencsére nincs igaza, amint elszipogom, hogy engem most küldtek ide, kiderül, hogy a műtétesekre nem vonatkozik az előbbi kiszólás. Akkor tényleg remek. Párperces várakozás után be is hívnak, a vizsgálat pedig kimutatja, hogy az egy hónappal ezelőttit végző kolléga sem volt hülye. (Vicces, a kézmosó folyadék pont olyan állagú, mint a kencefice, amitől próbálnék megszabadulni.) Indulás vissza az origóhoz, onnan találunk csak el az aneszteziológushoz.
Ekkor már kissé izzadunk (mint a ló), de ezt a keresgélésnek és az izgalomnak tudjuk be. Lift – nem értem:( -, várakozó tömegecske. Többen már 2 órája viselik el egymás türelmetlenségét és szagát – egyik sem kellemes. Kezdek beletörődni, hogy az elkövetkező néhány óra (netán nap) pontosan ezzel fog eltelni: útvesztő, várakozás, büdi. De megint szerencsém van, az előttem lévőket pikk-pakk elintézik, bejutok.
Közvetlen a hangulat, egyszerre két pácienssel foglalkoznak, a másik aneszteziológus – akinél egy törékeny hetvenes ül hálóingben, aranyosnéni-frizurával – kedélyesen basszamegezik a program akadozásán. Az én altatóorvosom helyes, szakállas hölgy, igazán kedves, jókat derül izgulós kérdéseimen, és megnyugtat a laborlelet csillagaival kapcsolatban, zömük azért van, mert nőnemű vagyok. Tehát rendellenes. Részletez mindent, mi lesz a műtét előtt-után, és azt mondja, jobban járok a vénás altatással, mint a gerincérzéstelenítéssel. Mindkettőről hallottam jót is, rosszat is, hallgatok rá. Biztató mosoly, irány az osztály! (Jó, hogy velem van a férjem, még most is ott lifteznék valahol…)
Itt megtudjuk, hogy bár szimpatikus vagyok nagyon, és a műtét – tehát a bent tartózkodásom feltételezett időszaka is – előre le volt szervezve a doki által, sajnos, telt ház van, úgyhogy engem a fül-orr-gége osztályon fognak elhelyezni, ha megfelel, illetve fel tudnak ajánlani egy privát szobát is helyben, napi ötezer forintért. Úgy gondoljuk, mindegy, melyik emeleten leszek, ezért felliftezünk.
Itt kitöltik a papírokat, férjem behozza a cuccom, majd bemegyek a szobába. És kb. azzal a lendülettel fordulok is ki, egy rövid családi egyeztetésre. Nem részletezem, a bent vett látvány- és szagminta alapján villámgyorsan úgy döntünk, hogy vállaljuk a fizetős verziót, mert itt nem fogok meggyógyulni egy hét alatt, viszont garantált egy hosszabb kedélybetegség, amit egyikünk sem szeretne. Gyors „adodvissza!” után már húzunk is le az előző helyre, ahol nem nagyon kell magyaráznunk a döntést.
Kicsiny, de nem szűkös szoba, ablakkal, saját fürdőszobával – benne vécé -, szekrénnyel, hűtőszekrénnyel, televízióval. Minden olyan tiszta, hogy mezítláb pakolászok. Aztán gyors búcsú a férjtől, hát itt vagyok.
Nem nagyon van időm merengeni, mit is kezdjek másnap reggelig, mert rögtön jön Vöröske és eligazít: először vért veszünk (mint Hamvaska kifakadásából megtudtam, normális vénát nem hoztam magammal. Tessék meginni éjfélig 3-4 liter vizet, mert utána viszont egyetlen kortyot sem szabad, másnap meg ugyebár nem leszek italozós kedvemben...), aztán majd jön az éjszakás nővér, akitől kapok egy gyors kis beöntést (állj! - eddig erről nem volt szó!), továbbá végez rajtam kozmetikai beavatkozást (ez is új). Zabszem barátom ismét előkerül, baljós sejtelmeim vannak a beöntésről. Éjszakás nővér megérkezik, szintén rendkívül kedves, se nem vörös, se nem hamvas, viszont olyan tekintélyes megjelenésű, hogy már értem, miért ő adja a beöntést. Ami viszont (hála Istennek) korántsem olyan borzasztó, mint vártam. Jó, nem kaptam rá, de simán elérek a szobámig, mi több, még elénekelhetném a Boci-boci, tarkát is, de aztán kegyetlen dolgok történnek velem; ki gondolta volna, hogy ennyi mindent őrizgettem magamban? Ja, és egy jó hír: reggel is lesz beöntés. Príma.
Ekkor még nem tudom, hogy egy kórházban a reggel öt órát jelent, ezért éjszakai tévézéssel, búcsútelefonálgatással próbálom álomba ringatni magam, ami nem könnyű egy szaunában. Majd elfelejtettem: eddigre kiderült, hogy a különszoba nem öt, hanem hétezer per éjszaka. Hát, idén sem fogunk utazni.
Hajnalban jön a nővér, tán fáradjak át egy kis repetára. Átbotorkálok, újra megtörténik, megint nem visel meg. Ekkor egy másik testnyílásom is kipróbálja, milyen, ha ki(illetve be-)öntik, mint egy ürgét – fura, de kibírható. Rájövök: ez egy komplett alvázmosás. Vajon mi lehet az oka? A sterilitás, vagy jobb mindent kipucolni a páciensből, ami a későbbiekben a fájdalomtól kijöhet? A fene tudja.
Nem érek rá töprengeni, mert megint jönnek, kopogtatnak, de nem arra biztatnak, hogy csendesebben vigadjak (pont van kedvem danolni), hanem, hogy zuhanyozzak le (már enni lehetne rólam, olyan tiszta vagyok kívül-belül), ha akarok, mert aztán jön egy tabletta, amivel kicsit elbódítanak, hogy ne izguljak. Kérek olyat.
A műtét 8.30-ra van kiírva, de még 9-kor sem hozzák a bogyót. Szelíden érdeklődöm a pultnál, sűrű embertömeg közepette – ekkor még zavar, hogy idegen emberek egy lenge hálóingben látnak, de köntöst venni lehetetlenség ebben a melegben. Vadidegen, kedves doki nyugtat, azt mondja, megcseréltek egy másik műtétessel. Én juszt is izgulok. Hirtelen bepattan egy ropogósra vasalt, mosolygós hölgy, bemutatkozik, ő a főnővér, és megkínál a tablettával. Mire lenyelem (szigorúan egy korty vízzel, különben hányni fogok az altatástól), már ott is egy zöld ruhás férfi egy gurulóággyal. Felszólít, hogy vetkőzzek le és pattanjak az ágyra. Juj. Jó, nem gondoltam, hogy hálóingben fognak megműteni, de azért ez kicsit váratlanul ér. Nincs idő szemérmeskedni, ledobom a ruhám és felfekszem. Betakar egy lepedővel, és elindulunk. Ezt a „mennyezetnézegetést” a Vészhelyzet-ből ismerem, vicces. Mondom, hogy marha melegem van, csak hogy beszélgessek zavaromban, erre megsimogatja felülről az arcomat két kézzel, majd szélsebesen tolni kezd az üres folyosón. Ez megint elgondolkodtat kicsit a helyzet (tragi)komikumáról. Átgurulunk a műtő-részre, ami olyan szörnyen titkos hely, hogy még a műtős is csak egy kód bepötyögésével juthat be.
Úgy látszik, valami váróban vagyok, a fejem mögött orvosok (nővérek?) rohangálnak, beszélgetnek, nem látom, csak hallom őket. Itt végre műküdik a légkondi, két perc alatt jéghidegre hűlök a lepedő alatt. Éppen elszundikálnék, amikor jön száguldó barátunk és egy műanyag sapit húz a fejemre. Na, szép is leszek, nemcsak pucér.
Betolnak a műtőbe. A dokim sehol, újabb altatóorvos mutatkozik be. A bal karomat ki kell nyújtanom, abba megy egy kanül (Ez most fájni fog! – nem hazudik), két lábam egy kengyelbe (hát ez meg minek, elvileg onnan nem fognak támadni…), jobb karomra meg ráugrik egy automata vérnyomásmérő, ami időnként magától jól megméri a vérnyomásom, nem csalok-e. Szépen kifektettek, akár egy preparációra váró békát.
Megjön a dokim, rám vigyorog. Örülök, mert kifejezetten hasonlít Ugrifülesre (illetve a szinkronhangjára, Márton Andrásra), s ez megnyugtat. Mondjuk, Hókuszpóknak nem örültem volna ennyire… Várom, hogy felszólítsanak, számoljak visszafelé, de ezek csak beszélgetnek erről-arról. Meg akarom kérdezni, mikor teszik be a hiperszuper CD-lejátszóba a jó kis zenét, mint a Kés alatt-ban, de már nem tudok megszólalni, elalszom.
* * *
Aztán se kép, se hang. Egyszer-egyszer – nem tudom, milyen időközönként – benyit valaki, és megkérdezi, hogy vagyok. Jól, válaszolom, mert tényleg nem fáj semmi. Illetve egyvalami állati kellemetlen – de nem fáj! –, ezt a valamit katéternek hívják. Többször is jelzem, hogy ezt nagyon nem kérem, de azt mondják, másnap reggelig marad. Hát jó, beletörődöm. Olyan, mintha menten összepisilném magam, de azt mondja Vöröske, ne izguljak, a cső végén bőséges tárolóhelyre folyik, amit elengedek. Ők tudják, elengedem. De vacak ez a zavaró feszülés.
Kicsit bandzsítva SMS-t küldök a férjemnek (legalábbis remélem, hogy neki), bizonyára az altató hatása, meg a fájdalomcsillapítóé. Felhív, ekkor rájövök, hogy a műtét alatt rockkoncerten jártam, mert nincs hangom. Illetve van, de ez nem lehet az enyém, ez Walter Matthaué, kevéssel halála előtt. Huh. Azért, bízom benne, hogy valamivel jobban nézek ki, mint ő akkoriban. Nem szeretnék ráncos, bölcs teknősbéka lenni.
Újabb nővér, aki ivásra buzdít, sokat, apró kortyokban! Ismét szembesülök a rettenetesen hangzó 3-4 liternyi napi mennyiséggel. Ahogy azzal is, hogy a fájdalomcsillapító csak addig hat, amíg nem mozgok. De akkor hogy igyak? Bal kezemben infúzió – újra meg újra elalszom, ha nézem, ahogy csöpög -, a jobb vállam képtelen vagyok megmozdítani, és úgy általában, bármilyen mozdulatot próbálok tenni az izzadságtól lucskos lepedőn, olyan, mintha egy kézigránát robbant volna a hasamban. Hát, ez érdekes lesz. Estére lemegy az infúzió, és Vöröske felszólít, hogy akkor legyek kedves oldalra fordulni és inni. Ez iszonyúan fáj. Az ágy egyre inkább egy teknőre emlékeztet, amiből képtelenség kifordulni, de kapaszkodni-támaszkodni sem tudok a kanül miatt. Áll és nézi, nem segít. Nem segíthet, mert meg kell tanulnom egyedül megfordulni. Ez az ismétlődő erőlködés pokoli, hamar ki is merülök teljesen, és elalszom. Utolsó emlékem az, hogy újszülöttek éhes sírását hallom – mosolygok, aztán belekeveredik némi varjúkárogás – remélem, nem értem jönnek…
Másnap reggel ötkor ismét harci riadó, újra vért vesznek – már meg sem kottyan a szúrás fájdalma -, majd Vöröske azt mondja, kiveszi a katétert, ha megígérem, hogy felkelek, és kimegyek egyedül vécére. Kb. két perc fájdalmas hadonászás-pihegés-pozícióváltás után kint vagyok az ágyból. A fürdőszoba és az ágy közötti kétméteres távolság folyosónyinak tűnik, ahogy az első katéter utáni ürítést sem nevezném piti feladatnak. Mintha mindent forró vassal rendeztek volna át odabent, azt sem tudom, hogy üljek le, és ha sikerül, hogy álljak fel, de végül ide-oda csimpaszkodva megoldom a dolgot. Hú, de fáradt vagyok. Visszabotorkálok az ágyba, a lefekvés egy cseppet könnyebb, mint a kikászálódás. Azonnal elalszom. Egészen 7-ig, amikor megérkezik egy bögre meleg kakaó (utólag már rájövök, nem kellett volna meginni, a tej iszonyú házibulit rendez a beleimben), nyomában két mosolygós fiatal nő. Bemutatkoznak, azt mondják, ők a gyógytornászok. Nézem, hol a kamera, de nem, ezek nem viccelnek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a műtét másnapján tornázni fogok, de muszáj. Szerencsére a torna csekély számú lábfej-emelgetésből és néhány légzőgyakorlatból áll, nem halok bele, de megint nagyon elfáradok. És egyfolytában inni, inni, inni kell. Ehhez pedig erőlködni, erőlködni, erőlködni… Gyakorlatilag mást sem csinálok egy-két napig, mint alszom és iszom, és végig izzadok nagyon. Hiába nyitom ki éjszakára az ablakot és sötétítek el a napsütéses órákra, egy izzó katlan az egész kórház, nincs felüdülés egyetlen percre sem. Minden nap több orvos is megnéz, minden nővér érdeklődik a hogylétemről, nincs-e valamire szükségem, a takarítónők is kopognak, gyorsan végeznek, jobbulást kívánnak – teljesen odavagyok ettől a bánásmódtól. Valószínűleg nagy szerepe is van abban, hogy a műtét utáni harmadik napon hazaengednek. És bár a valóságban szerdától vasárnapig voltam bent, a kasszánál csupán négy napot számláznak, a vizsgálatok napja nem számít.
S hogy miért írtam le ezt az egészet ilyen részletesen, naplószerűen? Mert emlékezni akarok rá, hogy ne felejtsem el, ne színezzem át az idő múlásával. Hogy megnyugtassam magam (és másokat): igenis vannak normális kórházak, kedves és lelkiismeretes orvosok, szolgálatkész nővérek, és nem feltétlenül jelent kínszenvedést, ha az embernek egyszer be kell feküdni valamiért. A hasamon egy 25 centis vágással, szívemben a gyermekszülés lehetőségével érek haza.
* * *
Az utolsó 100 komment: