Korához képest nem, de egyébként apró volt. Egy évet hozzá kellett hazudnia a korához, hogy a barátjával ő is lejárhasson focizni. Az edző jó fej volt. Úgy tett, mintha elhinné, hogy ő is 7 éves.

Addig a téli angyalföldi estéig a világ teljesen barátságos volt vele. Mindenhol biztonságban volt és mindenhol szeretet vette körül. Akkor este is edzésről mentek hazafele. Nem jókor. A fiúk, akik végül is az összes pénzüket elvették pár pofonért cserébe, külön-külön is nagyobbak voltak. De így, hogy még többen is voltak, elég vacak helyzet volt. A megaláztatás és félelem majdnem teljesen eltörpült a tehetetlen düh mellett.

Sok idő telt el, mire újra ilyen erősen tört rá az érzés. Ez akkor volt, mikor a telefonba belehallgatva, valaki a tesója hangján azt mondta, hogy az apjuk menthetetlen. Hiába, ez a hasnyálmirigy nem bírja a rákot. Pedig ekkor már nem volt apró, sőt, elég nagyra iperedett. Nem is félt már senkitől. De ezzel mégsem tudta kicselezni a tehetetlenség érzését, hiába gondolta így.

Megint megúszott pár évet, mikor unokahúgát kellett sírni látnia. Betörés után szemlélték a romokat. Nem is az anyagi kár volt nagyon rossz, hanem hogy ilyen pofátlanul a legszemélyesebb holmijai között turkáltak.

Aztán megint egy elmúlás hozta vissza a jól ismert dühét. Ismerős bácsi ment el. Szegény már nagyon akarta. Nem is ez volt a legrosszabb. Az öreg világ életében nyakas paraszt volt. Ez nem is kis dolog, ha az elmúlt 80 évet nézzük. Sosem szorult senkire, és erre büszke is volt. Otthon mindig ő volt az úr. Egy-két nappal a vége előtt azt kérdezte a kórházban fekve:
– Miért vannak kikötve a kezeim? Hát kinek a kezei ezek?

Most megint sikeresen rátalált a tehetetlen düh. Azzal kellett szembesülnie, hogy valami nagyon fontosat rosszul csinált.

Hrabal azt írta, hogy félelmében írt.