Ma reggel, mialatt álomkórosan kávéztam, a Cartoon Networkön éppen futó rajzfilm egyik folyamatosan dobhártyaszaggató hangon sipító figurájáról (nem sikerült megállapítanom, milyen lény volt) eszembe jutott egy réges-régi mesesorozat: a Barba család. Emlékszik rá valaki?

A fülembe kúszott Sinkovits Imre hangja, most már nagyon messziről – ő volt Barba papa. Erről már be is ugrott:

 „Tralalla, megjött Barba papa! – Megérkezett!

Utána megjött Barba mama!

Tralalla, itt van papa-mama!

Fura módon nyúlik testük, megváltozik.

Tralalla, vajon ki érkezik?

A Barba bébi következik…”

E bonyolult dalocskával indult a rajzfilm, gyermekkorom egyik nagy kedvence. Csak foszlányokra emlékszem a furcsa, pudingszerű családról: talán hét Barba bébi volt, mind más színű – a fekete olyan furcsán szőrmók volt, kócos bundával. Voltak nőiesebb színű lány Barbák, a rózsaszín például nyakláncot és virágocskákat viselt, és természetesen fiú Barbák – férfiasabb kékek, zöldek –, és mindegyik képes volt arra, hogy a „Hüp-hüp-hüp, Barba-trükk!” varázsigével bármilyen formát felöltsön. A házukra is emlékszem, kicsit Frédi és Béni barlangjára hasonlító épület, kerek ablakokkal.

A történetekből nem maradt meg semmi, de egy biztos: nem lőttek, nem verekedtek, nem menekültek csúf szörnyek elől. Egyszerű, kisgyereknek való, vicces kis mese volt.

Visszasírom a rajzfilmeknek azt a békés korszakát. Nem azért, mert juj, mit néznek a mostani gyerekek, biztos agresszív militaristákká nőnek majd, nem. Nekem hiányzik a béke. Az a selyemcukor színű, édes, ártatlan gyermekkor.