Már megint megtörtént, pedig azt hittem, már ezzel nem lehet engem frusztrálni. Hiszen húsz kemény év van a hátam mögött, ami megtanított, hogy ne a korlátokkal, hanem a lehetőségekkel törődjek, és csakis azokra koncentráljak.
A művészet, a festés mellett, az ételek és a főzés a másik nagy szenvedélyem. Főként az olasz konyha áll hozzám közel, mert az alapanyagok jó minőségére alapoz, és nem a receptek bonyolult volta a lényeg. De ugyanúgy rajongok a franciás csúcsgasztronómiáért is.
Nemrég megtudtam, hogy Pécsett is működik egy ilyen étterem, ahol a csúcsgasztronómiát művelik. Franciaországban, Michelin-csillagos éttermekben tanult séffel, degusztációs menüvel, borvacsorákkal, ahogy az kell. Persze, azonnal rákerestem a neten. Regisztráltam magam nyomban, hogy megkapjam a hírlevelüket. A múlt héten meg is jött az e-mail, hogy szeptemberben lesz megint borvacsora. Hurrá! Ott a helyem.
Még nem voltam ebben az étteremben, de tudtam, merre van. Tegnap éppen arrafelé volt dolgom, ezért gondoltam, megnézem magamnak a helyet, elautózok előtte. Ekkor jött a hideg zuhany, egy hosszú lépcsősor formájában…
Ez némi magyarázatra szorulhat, mert talán nem mindenki van tisztában azzal (aki nem látta az iwiwemet), hogy én húszéves korom óta kerekesszékkel közlekedek.
Ez némi magyarázatra szorulhat, mert talán nem mindenki van tisztában azzal (aki nem látta az iwiwemet), hogy én húszéves korom óta kerekesszékkel közlekedek.
A balesetem után közvetlenül még azt gondoltam, nem sokat fog .jpg)
változni az életem. A családom, a barátaim mellettem álltak, festeni, rajzolni ugyanúgy tudtam, és meglehetősen erős egyéniség vagyok, a problémákkal mindig megbirkóztam az életem során.
változni az életem. A családom, a barátaim mellettem álltak, festeni, rajzolni ugyanúgy tudtam, és meglehetősen erős egyéniség vagyok, a problémákkal mindig megbirkóztam az életem során. Aztán először szembesültem azzal, hogy én nem vagyok teljes jogú állampolgár a saját hazámban. Én nem mehetek be akárhová, mint bárki más. Nem az elkeseredés és a düh, hanem az elszántság – hogy majd én megváltoztatom a dolgokat – kerekedett felül bennem. Persze, hamar rájöttem, ez egy szélmalomharc (bár voltak kisebb sikereim, pl. az új pláza megnyitóján, mikor megláttam, hogy lépcsők vezetnek a moziba, az ott lévő tévés stábnak interjút adtam, majd „ráuszítottam” őket az igazgatóra, mire egy hét múlva liftet szereltek a lépcső mellé), így idővel lehiggadtam és elfogadtam, hogy az élet ezt adja nekem, nem többet.
Lassan kialakítottam az új életemet, feltérképeztem a várost, hogy merre tudok közlekedni, hová tudok bemenni, megtanultam autót vezetni kézi 
vezérléssel, házat vettem, felújítottam – amit lehetett, saját kezemmel csináltam –, külföldre utazgattam, és mondhatom, hogy boldogan éldegélek. Megtanultam együtt élni a korlátaimmal, és örülni annak, amim van.
vezérléssel, házat vettem, felújítottam – amit lehetett, saját kezemmel csináltam –, külföldre utazgattam, és mondhatom, hogy boldogan éldegélek. Megtanultam együtt élni a korlátaimmal, és örülni annak, amim van. És mégis! Annyira beleéltem magam ebbe az étterembe és a leendő élményekbe, hogy egy pillanatra úrrá lett rajtam a keserűség, már megint ezzel kellett szembesülnöm, hogy a kirekesztettség érzését kell újra és újra átélnem.
Nem az étterem tulajdonosait hibáztatom. Nekik valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy valaha egy kerekesszékkel közlekedő vendégük lesz, és ezért akadálymentesítsék az épületet. (Ráadásul ez egy több mint százéves épület.)
Nem az étterem tulajdonosait hibáztatom. Nekik valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy valaha egy kerekesszékkel közlekedő vendégük lesz, és ezért akadálymentesítsék az épületet. (Ráadásul ez egy több mint százéves épület.)
Egyszerűen csak rosszulesett, és csalódott vagyok. Azt gondoltam, majd többször is ott fogok enni, és már szinte a számban éreztem a finom falatokat, de hát így jártam. Már megint!
Az utolsó 100 komment: