Mivel nagy volt az érdeklődés és kint sem maradhatunk örökre, így a második részben hazajövünk.

A milánói városnézést meg kellett szakítanunk, pedig valóban lett volna még mit megnézni.

(Ez egy félreértés helye, de most már így marad, hacsak nem jön helyette mégis egy jó kis fotó pl. az elrabolt szerzőről - a szerk.)

 A következő szállásunk egy ismerős ismerősén keresztül lett elintézve, ezért ingyen kaptuk. Sőt, nagyon barátságos és vidám fickókat is mellé, akik kötelességüknek érezték, hogy kövérebben menjünk haza, mint ahogy jöttünk. Az ajándékok kölcsönös kicserélése után bevásároltunk némi enni- és innivalót. Azért a sonka- és sajtválasztékot bármelyik hazai szupermarket átvehetné, pedig ez egy kisváros vegyesboltja volt Milánó és Torinó között.

Nagy bölcsen korán indultunk Torinóba. A terv az volt, hogy kényelmesen odaérünk , majd néhány sör mellett sétálunk egy kicsit a környéken. A valóság az lett, hogy 17 órakor kb. 40 km-re Torinótól megálltunk az autópályán. 18 órakor már közelebb voltunk. 19 órakor láttuk a fényeket. 20 órakor meg nagyon idegesek voltunk. Kicsit később végre le tudtunk parkolni, látótávolságban a Stadio delle Alpitól. Ez azért is volt fontos, mert Milánóban is jó sok autót összetörtek a szurkolók.

A stadionba sok-sok kapun keresztül lehet bejutni, és nem volt mindegy, melyiken, mert bent nem szabad úgy ide-oda kóricálni, mint itthon. Ez számunkra csak egy hosszabb sort végigállva derült ki. Ekkor az egyik rendező készségesen elirányított minket. Ennyire finoman rafinált, figyelmes és udvarias megoldás nekem nem jutott volna eszembe, az biztos. Az útmutatás alapján ugyanis negyed kör helyett háromnegyed kört tettünk meg, így alkalmunk volt körben megcsodálni a stadiont, ahelyett, hogy bevágtattunk volna kezdés előtt pár perccel. De mit számít ez, mikor a harmadik sorból nézhettük a Juve és a Real világsztárjait…!

Illetve, nem nézhettük. Pontosabban a pálya kb. negyedét és az ott történteket nem láttuk. Viszont a futó reklámokat kivetítő korlát hátoldalát élesen. Mivel a focinál nem túl érdekes, hogy a földön mi is történik, érdeklődve néztük a focistákat deréktól felfelé. A többit odagondoltuk.

Aztán nagyon magányosnak éreztük magunkat ott lent, ezért felszivárogtunk a tizedik sor környékére. Ez nem ment könnyen, mert mindenki itt volt, de megoldottuk. Nos, ha a San Siro lenyűgöző a méreteivel, a Stadio delle Alpi a légies acélszerkezetével fogott meg.

Belül azonban nagyobb és erősebb rácsok voltak. Engem a csimpánzkerítésre emlékeztettek. Erre mit tesz Isten, a Juve góljait a rácsra felugrálva és azt rázva ünnepelte a jónép.

Ez az este megint olasz diadalt és forró hangulatot hozott, mert itt is zengett minden a szurkolóktól. A spanyol drukkerek halkabbnak tűntek az angoloknál, de az is lehet, hogy a Juventus-tábor volt hangosabb.

Hazafelé megbeszéltük, hogy mindkét mérkőzésen jól szórakoztunk és nem bántuk meg, hogy kiutaztunk. Meg az is kiderült, hogy kellően előrelátóak voltunk parkoláskor. Nagyon sok autó szélvédőjét, tükrét törték össze a szurkolók, talán örömükben.

A reggel sokkal jobb volt, mint az előző. Nem kellett kajára vadászni, hanem kényelmesen megehettük az igen finom sonkákból, sajtokból és péksüteményekből álló „gyenge” reggelinket.

Az út hazafelé szinte esemény nélkül telt. Barátomnak, velem együtt, nem volt hangja, így veszélytelenül utazhattunk.

S hogy miért kaja és szerelem? Mert végül is jókat ettünk, ittunk. A foci meg megmaradt szerelemnek, és persze, itthon is volt kinek elmesélnünk.

Hátravan még legalább egy spanyol és egy angol focitúra. Ötletek, stadionok vannak hozzá.