Horvátország kedvelt célpont, minden évben egyre többen mennek oda nyaralni. Nem véletlenül, az elmúlt néhány évben hatalmas fejlődésen ment keresztül az ország: miután rájöttek arra, hogy a turizmusban rengeteg pénz van, ráhajtottak a dologra. A háború után rendbe vágták a városokat, kipucolták a tengerpartot, autópályát építettek, és így tovább. Ma már több millióan keresik fel az országot, és nagyon sokan évről-évre visszatérnek. Így kell ezt csinálni.

Ez most megint sorozat lesz, a hagyományokhoz híven. Virtuális túra során körbejárjuk azt a néhány városkát, ahol tavaly nyáron jártunk. Engem elbűvölt a környék, az emberek, és természetesen a tengerpart.

Trogirt a görögök alapították az időszámításunk előtti IV-III. században, Tragurion néven. Aztán jöttek a rómaiak, és „Tragurium Civium Romanorum” néven Salonához csatolták, így ez lett a dalmát provincia központja. A Római Birodalom bukása után a város önállóan fejlődött tovább: a horvát népcsoport telepedett itt le. Templomokat húztak fel, és újjászülettek a régi római építmények. Az elkövetkező évszázadok során a fejlődést többször megtörte a különböző hódítók sora: a magyarok, Velence, a bizánciak, a törökök, és még nincs vége a felsorolásnak. Mikor Könyves Kálmán elfoglalta a várost, az ottlakók függetlenségét meghagyta: az elöljáróikat maguk választhatták meg, és saját püspökük is lehetett. Velence 1420-ban foglalta el a települést, a harcok során sok épületet leromboltak. Uralmuk egészen a XVIII. századig tartott. Ez idő alatt újjáépítették Trogirt, új palotákat, házakat, valamint egy erődöt építettek. A török hódítók elleni harcok tönkretették a város gazdaságát. Mikor a Velencei Köztársaság megszűnt, Napóleon illír tartományai közé került. Ez azonban a kommunális és egészségügyi reformokat, valamint gazdasági modernizációt hozott. 1814-1914-ig Habsburg-fennhatóság alá tartoztak, s ez az időszak nem éppen emlékezetes. A városka lakóit éhínség és járvány tizedelte. Az 1848-as forradalmi hullám ide is elért, és 1877-re a horvátok kiharcolták, hogy önállóan irányíthassák településüket. Az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. 1990 óta a független Horvátországhoz tartozik.

Ismét az Adriai-tengernél járunk, Dalmácia középső részén. Ha valaki repülővel érkezik, leszállhat Splitben, majd folytathatja autóval az utat. Viszont azok, akik eleve szárazföldön közelítik meg a helyet, készüljenek fel, hosszú út lesz. Szerencsére egész sokáig lehet autópályán jönni, ami ugye gyors és kényelmes. Ellentétben azonban a hazai sztrádákkal, itt nincsenek olyan szépen kiépített pihenők. Megállhatunk, használhatjuk a kies Toi-Toi vackokat, de kezet mosni például nem lehet. Nem túl higiénikus, de ez van. Mielőtt leérnénk a tengerpartra, át kell verekednünk magunkat néhány hegyen, de ez már csak apró kellemetlenség.

Trogir részben a szárazföldön, részben egy apró szigeten fekszik, melyet Ciovo-nak hívnak. A történelmi városrész itt található, sétánkat feltétlenül ezzel kezdjük. Ha átverekedtük magunkat a hídon – ami nem egyszerű, mert csak egy van belőle, ebből következően mindenki azon jár – akkor szemből láthatjuk az északi városrész kapuját. A kapu tetején lévő szobor Szent Jánost ábrázolja, a városlakók védőszentjét. Picit beljebb van egy tér, ahol már több látnivalóba botlunk. Elsőként a katedrális, melyet a helyiek a védőszentről neveztek el, bár hivatalosan Szent László a névadó. Hatalmas épület, meghatározza az egész tér hangulatát, ide látogatnak a legtöbben. Egy korábbi bazilika alapjaira építették, nagyjából 1213 körül. Az érdekességét az adja, hogy többféle stílus keveredik, az összhang mégis megvan. A fő- és az oldalhajók a gótika jegyében épültek, később a velenceiek hozzátettek egy teraszt, majd a külső falat díszítő árkádok már román stílusban készültek. 1240-ben egy horvát építész megalkotta a Radovan kaput, ami a katedrális legszebb része. Főleg szenteket és apostolokat láthatunk, valamint a 12 hónapot ábrázoló alakokat. A harangtorony a város legmagasabb építménye (47 méter magas), és ez is legalább háromféle stílusban épült. A bátrabbak felmászhatnak körülnézni, részemről ezt kihagynám, tériszony miatt. Inkább nézelődjünk tovább, a tér másik oldalán van a Ćipiko palota. Ezt egy Koriolan Ćipiko nevű építész készítette, velencei gótikus stílusban. Előtte állt itt egy másik ház is, melynek a maradványait megtaláljuk az új földszintjén, két sor gyönyörűen díszített ablak formájában. Még egy érdekes látnivaló érdemel szót, az óratorony és a hozzáépített loggia.

Közel a kikötőhöz az egyik házban megnézhetjük a Kairos-gyűjtményt (Kairos a szerencse és az olimpiai játékok istene volt), apácák őrizték kolostorukban. A gyűjteményt 1928-ban fedezték fel, és akkoriban hatalmas világszenzációt jelentett. A legjelentősebb darabja egy dombormű, amely az istent ábrázolja. Egy másikon Achilles van, vagy egy újabb, ez az „Anya gyermekével” címet kapta.  Ha itt már eleget bámészkodtunk, menjünk tovább. Lehet irigykedni, nyálat csorgatni, mert a kikötőben olyan jachtok horgonyoznak, hogy az ember nem hisz a szemének. A világ minden tájáról érkeznek ide hajósok, utazgató milliomosok. A kikötő egyébként szépen kialakított sétány, pálmafákkal és csetreszárusokkal (gyerekekkel életveszélyes!). A sziget másik végén megnézhetjük a Kamerlengo erődöt, amely középkori hangulatot ad a városnak. A velenceiek építették a XIII-XIV. században, tengeri támaszpontnak. Ma kulturális rendezvényeknek ad otthont, valamint a toronyból remek a kilátás a környékre. Az erőddel szemben látható a Szent Márk után elnevezett bástya. Ezt szintén a velenceiek követték el, egészen prózai okokból – jöttek a törökök. A Kamerlengo erőddel együtt védte a szigetet.

Sétáljunk tovább: az északi részen, először egy hatalmas parkolót, majd egy helyes kis parkot találunk. Közben lehet, hogy megéheztünk, megszomjaztunk. Keressünk egy éttermet vagy kávézót, amelyből van jópár. Nagyon kedvesek a pincérek, és mindenki beszél angolul. A történelmi városrész egyébként tartogat még néhány látnivalót, többek között a Szent Barbara és Szent Péter templomot, vagy a városi múzeumot. Az utcák néhol egészen keskenyek, mindenhol macskakő, ami olyan simára van koptatva, hogy szinte csúszik. A lakók szeretnek itt élni, ez látszik, mert tiszta, rendezett és barátságos. Nemcsak az erkélyeken, ablakokban vannak virágcserepek, hanem még az ajtók előtt a földön is. Az éttermek, fagyizók, kávézók nem rontják el a hangulatot, illeszkednek a környezetükbe.

A város modernebb része a sziget két oldalán helyezkedik el. A déli felén a keskeny tengerparti sávot autóút választja el a lakóházaktól. Mivel ez picit dombosabb, elképzelhető, hogy a szálláshelyünkhöz hegyet kell mászni. Ha kipihentük magunkat, akkor a következő alkalommal kirándulni megyünk a környékre.

Folyt. köv.