Ismét nem a Barátok közt vagy a Szomszédok hétköznapi világáról szólnék pár szót, ahhoz elég kimenni az utcára, hogy olyat lássunk. Az előző kis ajánlóm a sci-fi, ez pedig a fantasy világába tér be.
    Először a mocskos anyagiak. Az írónő előző kötete (A Hollókirály) a majd’ 800 oldallal és a kellemesen apró betűmérettel azonnal belopta magát a szívembe, a kemény fedélről és a védőborítóról nem is beszélve. Ez a könyve azonban alig 250 oldal, azok is jó szellősek, itt-ott egy képpel feldobva. Az ár persze, nem a harmada, ezen már meg sem lepődöm. De legalább itt is van kemény fedél plusz védőborító. Szóval, a külcsín meglehetősen tetszetős, úgyhogy ugorhatunk is.

Tündéres mesét biztosan mindenki olvasott/hallott/látott már, de a könyvben szereplő történetek a ritkábbak közé tartoznak. Ezek nem olyan tündérek, hogy teljesítik három kívánságod, sőt, szárnyuk sincs, nem lődöznek mindenkibe nyilakat (ja, nem, azok a tündék Tolkientől). Ezek a jó öreg gyerekrablós, igazi genyó tündérek. Mindez a 19. századi viktoriánus angliai környezetbe, társadalomba ültetve. Ezeken lehet érezni, hogy egy idegen nép, egy idegen faj. Anita Blake után szabadon azt mondom, a tündérek nem hegyes fülű emberek, és én eddig csak ennél az írónőnél tapasztaltam ennek a ténynek a jó megjelenítését. Bár ez lehet a hiányos olvasottságom miatt is, de ezt most hagyjuk.
    A Hollókirály és a Búcsúbáj hölgyei számos ponton kapcsolódnak egymáshoz. Egy kritika szerint ez az a kötet, ahová a Hollókirályba bele nem került sallangot elhelyezték. Van benne némi igazság, ám ettől függetlenül szerintem élvezhetőek. Lássuk, mit is kapunk a kötettől.
    Van egy bevezető. Teljesen felesleges. Egy fiktív tudós írja, aki szépen elmeséli nekünk, hogy melyik novella miről szól, ki írta, miért került bele a válogatásba. Aláírásként ott áll, hogy valami Sidhe tanszék szakértője. A sidhe szó legtöbbször a tündérek népeit jelöli a fantasztikus irodalomban, valójában tündérdombot jelent a kelta–ír mitológiában, és különben is, a Wikipédiában sincs ilyen szócikk, kihagyható lett volna a bevezető.

Búcsúbáj hölgyei
Nem rossz felütés. Mit csinál három unatkozó asszony az élő mágia világában. Eltalált jelenetek, tetszetős szöveg. Van benne egy igen jó mondat: „Abban a könyvben szerepelt a varázsige, amivel a társadalom hasznos tagjaivá lehet változtatni a parlamenti képviselőket”. Szóval, határozottan kellemes.

Torkos-hegyről
Nekem nem tetszett. Régies beszédmódot akar megütni, több-kevesebb sikerrel. Szerintem inkább kevesebb.

Mrs. Mabb
Két dolog volt, amire nagyon flesseltek akkoriban az emberek, az egyik az éves fizetés, a másik a megházasodás. Az egész kötetben nagyjából tíz, tizenöt alkalommal találkozunk röpködő fontokkal és shillingekkel, amikből „egy úriember kényelmesen megél” – engem nagyon zavart. A megházasodás egy egész novellát kapott, ezt. De legalább jól sikerült. Dióhéjban annyit, hogy egy halandó nő és egy tündérasszony „összetűzése” egy férfin. Ötletes, pörgős, az egyik legjobb a kötetben.

Wellington hercege elveszti a lovát
Nem szól semmiről. Aki látta/olvasta a Csillagport, annak ismerős lesz a hely neve, de ennyi.

Végre belelátunk a tündérek mágiájába kicsit. Az alapeset valahonnan ismerős, Simonelli dilemmázik, hogy megnősüljön, vagy menjen inkább plébánosnak, ami ugye, jól fizet. A második bekezdésben már felszentelt papként zötyög a szekéren. Megérkezik az állomáshelyére (a papoknál hogy mondják ezt?), és mindenféle fura dolog történik vele, rögtön kezdésként világra segít egy tündércsecsemőt, megtud néhány dolgot a saját származásáról, és még varázsol is egyet. A vége eléggé nyitott, de ez így jó szerintem.

Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél
Egyik főszereplője tündér, de sajna, csak érintőleges információkat kapunk róluk, hiszen a cím is mutatja, egy híd megépüléséről szól. A fentebb említett kritika szerint akár helyi urban legend is adhatta az alapötletet, mindenesetre az öntudatlan pizsamás falusiak éjszakai hídépítő akciója határozottan tündéres. Illúziót már láthattunk tőlük az előző novellában, most kiderül, hogy az emberek fejébe is bele tudnak piszkálni, és mindenféle dologra rávenni őket.

Bestiák és rácsok
Nem szól semmiről. Unatkozó, elűzött királyné próbál varázsolni, van is eredmény, de nem egészen olyan, mint várja.

John Uskglass és a cumbriai szénégető
Ő lenne a Hollókirály (nem, nem a szénégető), aki a történet idején már híres-neves mágus, egy egyszerű szénégető mégis jól megszívatja (le is égeti, hehehe) a keresztény mágia segítségével, amit bizonyos szentek eszközölnek ki számára. Vicces, pörgős írás, és fura módon élvezhető helyzetkomikumos angol humor.

Kinek ajánlom? Mindenkinek. Ha tetszett a Hollókirály, akkor valószínűleg ez is fog. Ha nincs szerencséd, és a nagy előd után nem tetszik, akkor javaslom, hogy hasonlítgatás helyett inkább élvezd. Ha nem olvastad a Hollókirályt, de ezt megnézed, barátságosabb vastagság (mármint laikusoknak), először inkább ezzel próbálkozzon az ember.