Amikor egykor kertészkedésbe fogtam, úgy gondoltam, jól ismerem önmagam, tudom, milyen növények tetszenek, melyik szín milyen hatást kelt, ezért higgadtan, megfontoltan eldöntöttem, hogy ezt a kisméretű kertet következetesen a kékre, a sárgára és a fehérre építem. Szakkönyveket bújtam, kiválasztottam az elképzelésemhez illeszkedő növényfajtákat, majd egy tekintélyes listával lelkesen elindultam a kertészetbe... Ahol szembejött velem egy pompás gyöngyvessző. Ekkor – tehát az első alkalommal – vesztettem el először a csatát a jól kidolgozott színkoncepcióval szemben, ami azóta is rendszeresen megtörténik. Nem volt mese, be kellett vennem a rózsaszínt is a csapatba.
A rózsaszínnel kapcsolatos kezdeti ellenérzéseim szerintem gyermekkorom soha meg nem élt Barbie-korszakára vezethetők vissza. Azt, hogy nekem nem lehet Barbie babám, valószínűleg úgy tudtam feldolgozni, hogy azt mondtam magamnak, nem is kéne… Így hát semmit sem szerettem, ami ezzel függött össze, s ennek a túlélési taktikának a rózsaszín és összes árnyalata is áldozatul esett… Akkor. Persze, igyekszem mértéket tartani, mert nem szeretném, hogy cukormáz vonja be a kertet, de bevallom, nagyon nehéz. A rózsaszínnek annyi, de annyi szépséges árnyalata van, hogy kifejezetten erőlködni kell, hogy bármelyikről lemondjak. A rendelkezésre álló terület pedig már régen betelt.
Hát íme első legyőzőm, a pompás gyöngyvessző (Spiraea bumalda). Korán rügyezésnek indul tavasszal, és már ezzel levesz a lábamról, mert rügyei karcsúak, bíborszínűek, így nehezen veszem rá magam, hogy erősen visszavágjam, pedig ezzel lehet őt rávenni, hogy megtartsa kompakt formáját, és dúsan virágozzon. Levelei harsányzöldek, méghozzá egész évben, így az embernek mindig tavasz-érzete támad, ha ránéz, pedig nyáron virágzik. Ugye?
Ha időrendben próbálnám bemutatni kertem rózsaszín lakóit, akkor mindenképpen a népies nevű leánykökörcsinnel (Pulsatilla) kellene kezdenem. Leányzónak kissé szőrös a lelkem, de kétségtelenül bájos teremtés. Áprilisban jelennek meg a szőrmók bimbók, amelyekből ez a csinos hölgyemény bújik elő minden évben.
Az itt látható méretes harcossal találkoztunk már a fehér kertben, de nem venném a szívemre, ha megsértődne, amiért innen kihagyom... Igen, igen, ő a százszorszép. Ráadásul hiába mondják, hogy nem évelő, ez a kedves kis szerzet juszt is felbukkan évről évre, méghozzá a kert egyre több pontján. Én cseppet sem bánom:)
Egy-két hét múlva már nemcsak nagyítóval látható szépséggel jelzi a házunk elé ültetett vérszilva (Prunus cerasifera): immár visszavonhatatlanul itt a tavasz!!!
Egykor hármat ültettünk belőle, közülük egyet minden jelzés nélkül „megszüntetett” az ELMŰ jószándékú segédmunkása, a másik a tavalyi negyven fokban száradt ki, úgyhogy már csak egy tartja a frontot, remélem, sokáig. Kár lenne ezért a virágáradatért...
A virágzó vérszilvától vérszemet kapva – éljen az allegória! – nekibuzdul a babarózsa is (Prunus triloba). Tavaly sikerült nagy nehezen szereznem belőle egy picurka csemetét (tényleg baba-rózsa), amit szeretnék fácskává nevelni. Nem öt perc lesz, az biztos, de mindenképpen megéri. Hát nem aranyosak azok a rózsaszín virágcsokrocskák?
Április végére pedig szabályosan megkergül a természet, egymás után nyílnak a szebbnél szebb virágok mindenütt, még a sziklakertben is. Esetemben ez meglehetősen nagyképű elnevezés: a szomszéd felé kényszerből emelt kőfalra nádfonatot, az aljához zsaluköveket tettem, azokban burjánzik az én „sziklakertem”. Ennek az évelőnek már láthattátok egy változatát a fehér kertben, őkelme még mindig a kőtörőfű (Saxifraga) névre hallgat - megjegyzem, stílusosan -, csakhogy ezúttal a bíborszínű bimbókból finom rózsaszín virágocskák bomlanak ki. Na már most, attól a hajmeresztő látványtól, ahogy ez a legfeljebb 8 cm magas óriás nekiront az életnek, a tél olyan messzire iszkol, mintha sosem járt volna felénk...
Ő pedig nem más, mint szépséges és kitartó barátom, a japánbirs (Chaenomeles japonica). A szépségét nem kell különösebben magyarázni, a kitartását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy legalább háromszor átültettem az évek során, mert nőttek a fák, hülyült a szomszéd, változott a klíma... Ő meg rezzenéstelenül tűri a megpróbáltatásokat, virágzik, mintha mi sem történt volna, sőt, pár éve még terem is, zöldessárga birsalmák díszelegnek rajta ősztől tavaszig. Hát kell ennél megbízhatóbb barát?
A japánbirs szomszédságába ültettem egyik kedvenc évelőm rózsaszín példányát, a fehér kertben már megismert szívvirág (Dicentra) közeli rokonát. Remélem, épségben átvészelte a telet, és ugyanilyen szívósan megküzd a talajvízzel...
Nem lennék igazságos, ha nem mutatnék be egy olyan növényt is, amivel csúfos kudarcot vallottam. Pusztulása pontosan abból fakadt, hogy félretettem eredeti szándékomat, miszerint csak olyasmivel próbálkozom a kertben, amiről tudom, hogy igénytelen a talajjal, a helyi klímával, illetve a háziállatok dúlásával szemben. Nos, nem tudtam ellenállni, és a névnapomra tavaly megörvendeztettem magam egy magnóliafácskával. Mindig is vágytam rá, bár tudtam, hogy a savanyú talaj létfeltétel számára. A kertészetben azt mondták, pár évig eléldegél dézsában is, ha abba neki való földet teszek, virágozni fog. Hát ez nem jött be. Savanyú föld ide, erős birtoklási vágy oda, a magnóliám virágzás után először a leveleit, majd Stefi áldásos közreműködésével az életét is elvesztette (mit keres egy kutya a dézsában???)...
Elérkezett a május, és vele kedves ismerőseim, a tulipánok. Az alábbi két fajta évekig ellenállt az agyag szorításának, de tavaly már egyik sem nyílt. Emlékképpen mutatom, milyenek voltak. A világosabb, marcipánrózsaszín a Menton, a másik az Attila névre hallgatott. Előbbi bimbós állapotában hamvas, viaszos rózsaszínű, aztán ahogy nyílik, fokozatosan átmegy egy egészen különleges narancsos-rózsaszínbe. Egy mahóniabokor rezes zöldje mellett káprázatosan mutat. Utóbbi pedig gyönyörű, élénk sötét rózsaszín, ezüstöskék boróka tövében díszelgett évekig.
Májusra már nemcsak a kert kergül meg, hanem én is, ugyanis elkezdenek nyílni a klematiszok. A fehéreket már bemutattam, most jöjjön a növény iránti rajongásomat kiváltó első példány, amit hála Istennek a hátsó terasz fölé magasodó pergolára futtattam, így reggeltől estig közelről gyönyörködhetek benne. Nem bírom ki, hogy ne egy nagy képet rakjak be róla... Azonnal mondja meg valaki, hogy szorulhat ennyi szépség egy élőlénybe???
Gondolom, ezek után nem meglepő, hogy tavaly egy újabb rózsaszín fajta is hozzám költözött. A sárga futórózsámra futtattam fel, és gyönyörűséges bíborrózsaszín virágokat hoz, ráadásul többszöri virágzású fajta. Egyem a szívét!
Ekkor már a harangláb (Aquilega) is elég melegnek érzi a levegőt, hogy előhozza hihetetlenül kidolgozott formavilágú virágfejecskéit (lásd az első képet is). Számomra ez az évelő maga a csoda. Most mondja azt valaki, hogy a természet alkotóműhelyében nem zsenik dolgoznak! (A fotó nem sikerült túl jól, mert leesett állal nem könnyű fotózni...)
.jpg)
A június egy újabb cserje, a nevében is a színt hordozó rózsalonc (Weigela) virágba borulását hozza. Kecses virágtölcsérei vonzzák a méheket, maga a növény pedig igénytelen, metszhető, így egészen kis kertekben is hosszú évekig nevelhető. Szerintem csodaszép, létezik pirosas virágú változata is.
A képen látható csinos kis növény az ún. angyalmuskátli Bicolor (kétszínű) változata. Csomagküldő szolgálattól rendeltem, és meglepő módon igen ellenálló fajtának mutatkozott, kompakt növekedésű, nem kell lecsipkedni róla az elnyílt virágzatokat, és egészen a fagyokig virágzott. Éles szeműek felfedezhetik mellette lobélia barátomat, együtt laktak egy virágládában.
Most pedig fogjunk talajt, érdemes! Ez a bájos apróság (kb. 6-8 cm magas) nem más, mint a gyepes szappanfű. Szintén katalógusból érkezett, és az első, virágládában töltött év után a kertbe vándorolt, a rózsák tövébe. Jól megvannak együtt azóta is, szépen terjed őkelme.
Az angyalmuskátlihoz hasonló mintájú és színű vándor egy ugyancsak újságból rendelt csíkos mályvafajta. Nem túlzok, ha vándornak nevezem, ugyanis ez a kis galád az első évben minden előzetes figyelmeztetés nélkül az összes magját elszórta, amelyek szépen ki is keltek egytől egyig, szerintem nemcsak az egész kertben, hanem az egész bolygón. Ha nem az egész galaxisban. Bátran mondhatjuk, hogy túlélő típus.
Sziklakert-birodalmam másik lakója is szépen illik a sorba: rózsaszín is, rózsa is. (Zsalu)kövirózsa. Szép, ugye?
Akik az eddigi kertes posztokat olvasták, már biztosan csodálkoznak, hogy itt a június, és én még nem ordítok, hogy végre, végre, nyílnak a rózsák...! De igen. Nem is kertész az olyan, aki az alábbi rózsától (Egon Schiele) nem fakad boldog üvöltésre.Egonka kerek hat hónapon keresztül virágzik nagyon rövid szünetekkel. Nem a fénykép csal, így változik a színe, a hőmérséklettől, illetve a napsütéses órák számától függően. Ez maga a csoda. (A képek időrendi sorrendben készültek, júniusban, szeptemberben és novemberben.)
Az előző rózsa sikerén felbuzdulva természetesen más fajtákat is rendeltem (ami mindig lutri, sajnos). A képen látható sziromrengeteg tulajdonosa ún. francia futórózsa, melynek éppen ez a fajta virágforma a jellegzetessége. Most nem jut eszembe a pontos neve, de Madame-mal kezdődik, ami azért elég sokat elárul. Nem akármilyen illata van...
Nem sokkal Őnagysága érkezése után megint beleszerelmesedtem egy rózsába, méghozzá egy rózsakiállításon. Akkor nem lehetett vásárolni, csak nézegetni, de jól megjegyeztem a nevét: Passion. Két éve aztán beleszaladtam egy kertészetben, és nem volt kérdés, jön-e velem. Jött. Hát csoda, ha azóta is szenvedélyesen rajongok érte?
Mielőtt valaki azzal vádolna, hogy kizárólag az agyonnemesített kényes-fényes virágokért lobogok ilyen gyerekesen, ki kell ábrándítanom: ha egy mezei magocskát ide fúj a szél, rögtön otthonra talál. Így került ide ez a csodálatos réti füzény is, ami ráadásul gyógynövény, a virágjából készült főzet immunrendszer-erősítő hatással bír, iszom is rendszeresen. Ha jól érzi magát, hatalmasra nő. A képen látható példány igen jól mulat nálunk, tavaly már akkorára nőtt ki nulláról (minden ősszel tövig vágom virágzás után), mint én. Az pedig nem kicsi. Legalábbis nyúlban.
A nyár derekán az eddig bemutatottakhoz csatlakozik egy újabb mályvafajta, a pampás mályva, amit szintén rendeltem, aztán elszaporodott nálunk (úgy látszik, ez mályva-tulajdonság). A pillangók imádják, festői látványt nyújt a világoskék szarkaláb és az ezüstös színű boróka mellett.
A képen látható cickafark bordó volt, amikor megvettem, de ezt a színt inkább csak a bimbóból való kinyílás röpke perceire tartogatja, a szíve mélyén valójában ő is rózsaszín. Bármennyit is ajándékoztam el belőle az évek során, itt-ott mindig felbukkan...:)
Ugyancsak katalógusból érkezett pár éve a vidám nevű csinos gerlefej. Hogy kit emlékeztetett galambokra, nem tudom, mindenesetre megbízható évelő, s erős szárain a legnagyobb hőség idején, augusztusban kezd virágokat bontani, szép sorban.
Hogy ne legyek igazságtalan, két egynyárit is beválogattam a rózsaszín szekcióba. Disznóság lett volna kihagyni őket, amikor olyan szépek, én meg olyan hálás vagyok nekik ezért! Tehát a képen két - ráadásul - magról vetett lakó látható, a petúnia-színkeverék és a szintén tarkabarka porcsinrózsa telt virágú példánya.
.jpg)
A legvégére két olyan mályvát hagytam, akik „fehér”-ként kerültek a kertbe. Ehhez képest az egyik telt virágú, halvány rózsaszín, bordó középpel, a másik pedig telt, rózsaszín, de ahogy múlnak az évek, cseppet sem bánom ezt a malőrt. Sőt.
Hát így került az én kis elszánt kék-fehér-sárga koncepciómba a rózsaszín... Azóta rájöttem, nincs ezzel semmi baj. Mert ez az álmok színe, és fontos, hogy tudjunk álmodni. Néha kisebbet, máskor nagyobbat, de álmodni kell, ha élni akarunk.
Az utolsó 100 komment: