A kezdet kezdetén, jóval a Big Bang előtt, a világ egy feneketlen szakadékból, a Ginnungagapból állt. Az egyik oldalán a sötétség birodalma, a jeges Nifelhem, a másikon a lángokban álló Muspelhem magaslott. Hideg és meleg, yin és yang, északi módra. A Muspelhemből kipattanó szikrák idővel megolvasztották a jeget, és a vízcseppekből kialakult Ymer óriás, és egy bazi nagy tehén, Audumbla.
Míg Audumbla a szakadék sós szikláit nyalogatta, addig Ymer mind a négy szájával szívta magába az éltető tejet. (Arról, hogy Ymernek volt-e mit a tejbe aprítania, nem szól a legenda.) Audumbla éppen új sziklához kezdett, amikor előbb egy formás fej, majd egy izmos test bukkant elő. A sziklából szó szerint kinyalt jóképű óriást Burenak hívták, ő a felelős az istenek nemzéséért.
Ahogy ezt a dán Nicolai Abraham Abilgaard (1743–1809) elképzelte…
Ymer sem tétlenkedett, jobban mondva, igenis azt tette: alvás közben izzadni kezdett, és a bal hónaljából egy férfi meg egy nő bújt elő, akik azonnal nekiálltak a gonosz zúzmaraóriások nemzésének.
Idővel az óriások annyira elszaporodtak, hogy alig lehetett mozogni tőlük a Földön. Bure unokái – Oden, Vile és Ve asa-istenek – megelégelték a zsúfoltságot, és agyonütötték a baj okozóját,Ymert, kinek vére pusztító áradatként sepert végig a bolygón. Audumbla tehén is az áradatban lelhette halálát, ugyanis azóta senki sem látta.
Az istenek Ymer élettelen testét átfektették a Ginnungagap szakadékon, és nekifogtak a feldolgozásának. Véréből tenger, húsából termőföld, csontjából hegyek, fogából sziklák, hajából erdő lett. Az oszlásnak indult testből előbújt törpék közül kiválasztottak négyet, elnevezték őket Északnak, Délnek, Keletnek és Nyugatnak, és kezükbe adták a Ymer koponyáját, hadd tartsák égboltként a magasba. Muspelhem szikráiból Napot, Holdat fabrikáltak, díszes hintóra rakták őket, és a lovak közé csaptak. Az égbolton robogó hintót két vicsorgó ordas, Skoll és Hate üldözi.
Az istenek ezután bejárták birodalmukat, kiirtották a dzsungelt, és erdőt telepítettek a sivatagba. Egy nap két fatörzset találtak a tengerparton. Oden, inkább csak játékból, lelket lehelt az élettelen törzsekbe, majd a mozgás, valamint a beszéd, a hallás és a látás készségét ajándékozta nekik. A saját jóságuktól meghatódott asa-istenek, Ádámról és Éváról nem hallván, Asknak (kőrisfa) és Emblának (kis spekulációval alm, azaz szilfa) nevezték el az életre keltett tuskókat.
A világ közepén magasló, óriási kőrisfát Yggdrasilnak nevezték. Három gyökere volt: az egyik gyökér az alvilágba, a Mimer óriás gondjaira bízott bölcsesség kútjáig nyúlt, a másik az örök fagy birodalmáig, az északi Nifelhemig ért. A harmadik gyökér az istenek birodalma, azaz Asgård alatt terjeszkedett. A kőrisfa törzsén a gyökereket rágcsáló Nidhögg sárkány és a lombkorona fölött köröző óriási sas között közvetítő Ratatosk mókus futkorászott.
Amíg Yggdrasil elég vizet és táplálékot kapott, a világot sem fenyegette veszedelem. Yggdrasil öntözéséről három, jövőbe látó istennő (norna) gondoskodott: Urd (a múlt), Verdande (a jelen) és Skuld (a jövő). Nagy tiszteletnek örvendtek, ítéleteikben az istenek sem kételkedtek. Másodállásban kimérték a minden egyes újszülöttre váró jót és rosszat, fonták az emberi élet fonalát.
A világfa középső ágain – Midgård várában – az emberek, az istenek pedig a legfelső ágakon, Asgårdban laktak. Asgård központi épülete Valhall, az arany pajzsokkal fedett, gigantikus luxuskaszárnya volt, ahova a hősi harcban elesett férfiak kerültek. A hatalmas teremben hajnaltól napestig rizikó nélkül kaszabolták egymást a vitézek: a levágott testrészek, az elpotyogtatott belsőségek azonnal visszanőttek, és mire a lenge öltözetű valkyrok felszolgálták az ebédet, a résztvevőknek kutyabajuk sem volt. A mindennapi flekkenhez valót Särimner, az örökéletű koca, a méhsört pedig Heidun kecske szolgáltatta.
Az asa-istenek szerettek jól élni. Vendégségbe Ägirhez, a tenger szigetén lakó istenhez jártak, aki pompás vacsorával, frissen főzött méhsörrel traktálta őket. A zenét Ägirék kilenc lányának, a tenger hullámainak monoton csobogása, a világítást Ägir tüze, az aranytálak és evőeszközök ragyogása szolgáltatta. Ägir felesége, a csalóka Ran, ha nem éppen a konyhában serénykedett, akkor a hálójába került hajótörötteket húzta le a tengeralatti birodalmába.
Oden, az istenek bölcs főnöke, zálogba rakott fél szemével a jövőbe látott, ráadásul minden nap ihatott a bölcsesség kútjából. A bölcsesség kútját Mimer óriás őrizte, legalábbis addig, amíg az irigy istenek le nem fejezték. A véres fejet Oden hazavitte, gyógyító füvekkel kenegette, és csodák csodája, Mimer szemei felpattantak, szája szóra nyílt. (Érthető módon, a legenda nem jegyezte meg az első szavát.) Attól fogva Oden sohasem mulasztotta el kikérni a kredencen morfondírozó fej tanácsát. „Hazamegyek, és beszélek Mimer fejével!” – mondogatta a kíváncsi isteneknek.
Oden vállain két fekete holló tollászkodott, Hugin és Munin. Minden reggel elrepültek, hogy estére friss hírekkel térjenek vissza gazdájukhoz. Sleipner, Oden nyolclábú lova, földön és vízen át még az alvilágba is elvitte gazdáját.
Sleipner genetikus elváltozása a bajkeverő Loke isten műve. Egyszer egy óriás érkezett Asgårdba, és felajánlotta az isteneknek, hogy bevehetetlen falat emel Asgård köré. Loke tanácsára egyezséget kötöttek az alkalmi építkezési vállalkozóval: ha a kitűzött határidőn belül elkészül a fal, akkor feleségül kapja Freja istennőt, hozzá hozományul a Napot és a Holdat. Ellenkező esetben nem kap egy garast sem. Az óriás belecsapott Oden tenyerébe, és nekilátott a munkának. Három műszakban kalapácsolt, malterozott, passzította a hatalmas, előregyártott sziklaelemeket, melyeket Svadifare névre hallgató csődöre vonszolt az építőtelepre. Három nappal a határidő lejárta előtt már csak a kapu volt hátra.
Az asa-istenek növekvő aggodalommal szemléltek az Asgård köré emelkedő masszív falat. Freja nélkül még meglettek volna, de a Napot egyikük sem volt hajlandó nélkülözni. Ekkor a meggondolatlan szerződésért felelős Loke, aki úgy váltogatta alakját és jellemét, mint más az ingét, cselhez folyamodott. Farát kecsesen ringató kanca alakját vette fel, és az erdőbe csalta az óriás szórakozásra vágyó lovát. Ennek a frigynek a gyümölcse a nyolclábú Sleipner.
Az építész hiába tépte a haját, Svadifare segítsége nélkül túllépte a határidőt. A pereskedést elkerülendő, Tor isten kalapácsával agyonütötte a felháborodott vállalkozót.
Kezdenek szaporodni a szereplők. Tor a második legnagyobb asa-isten, Oden és a bölcs Frigg istennő gyermeke. Erős, indulatos alak, célját soha nem tévesztő fegyvere Mjölner, a törpék kovácsolta kalapács. Ahányszor Tor elhajította, Mjölner mindig véres bumerángként tért vissza a gazdájához. Tor dübörgő harci szekerét két strapabíró bakkecske vonta, melyeket minden este levágtak, és megettek. A leszopogatott csontokat a lenyúzott állatok bőrébe csomagolták, és nyugovóra tértek. Másnap reggel a két kecske ott mekegett a konyhában.
Freja az élet és a halál, a szerelem és a harc, a termékenység és a varázslat istennője. Folkvangban lakott, itt azok az elesett vitézek kaptak örök szállást és ellátást, akik nem fértek be Oden Valhalljába. Freja gyakran változtatott alakot. Leggyakrabban sólyommá változott.
Érdekes módon ez nem jutott eszébe, amikor a férje, Od, elhagyta. Freja ekkor bánatában aranykönnyeket hullatott, és macskák vonta hintóján bejárta utána az egész világot. Távollétében bátyja, Frej, az eső, a napfény és a növényzet istene helyettesítette a húgát.
Heimdall, Oden fia az Asgårdba vezető egyetlen járható utat, a Bifrost lángokban álló szivárványhídját őrizte a zúzmaraóriások állandó fenyegetése miatt. Heimdall ideális éjjeliőr volt: sohasem volt álmos, éjjel jobban látott, mint nappal, és hallotta a fű növését. Nyakában kürt lógott, amelybe csak egyszer, a világvége alkalmával fújt. Őrhelyét soha nem hagyhatta el, ezért dolgát a nadrágjába végezte. Csúfolkodtak is vele a többi istenek. Persze, tisztes távolból.
Loke óriás volt, de egyszer vért cserélt Odennel, ezért istennek számított. A Vaserdőben lakó Angerboda óriásasszonytól Lokénak három gyereke született: Fenris farkas, Midgård kígyó és egy kísérteties kinézetű leányzó, Hel. Ez a három gyerek okozta az isteneknek és az embereknek a legnagyobb fejfájást.
Fenris farkas Asgårdban nőtt fel. Olyan vad volt, hogy csak a vitézségéről híres Tyr háborúisten mert ételt vinni neki. Pedig a nornák megjósolták, hogy egyszer majd ő okozza a világvégét. Ahogyan nőtt, mind nehezebb volt számára olyan láncot készíteni, amit el ne szakított volna. Ekkor az asa-istenek a korábban Gungnert (Oden lándzsáját), Mjölnert (Tor kalapácsát) és Skidbladnert (Frej hajóját) elkészítő törpékhez folyamodtak segítségért.
Reklám: Skidblader vitorlái mindig széltől dagadtak voltak, Gungner a legerősebb vérten is áthatolt, Mjölner pedig soha sem tévesztett célt.
A mesterkovács törpék macskalépte zajából, asszonyszakállból, sziklagyökérből, halleheletből és madárköpetből láthatatlan és elszakíthatatlan láncot kovácsoltak. Fenris hosszas rábeszélés után beleegyezett a pórázcserébe. Egyetlen feltétele az volt, hogy a művelet alatt valamelyikük helyezze karját a tűhegyes fogai közé. Gondozója, Tyr isten vállalkozott a veszélyes feladatra. Egyik kezével Fenris nyelvét csiklandozta, a másikkal a kéjesen nyöszörgő ordas nyakára csúsztatta a Gleipner márkanevet viselő pórázt. A törpék jó munkát végeztek, a becsapott Fenris őrjöngve tépte láthatatlan láncát. Tyr fél karral is isten marad, de Fenrisről ítéletnapig – Ragnarök – nem hallunk többet.
Fenris testvérével, Midgård kígyóval nem teketóriáztak ennyit. Oden felkapta, és utálkozva behajította a tengerbe. Egyszer Tor a mogorva Hymer óriással horgászott a tenger közepén. Hymer két bálnát fogott, és csúfolta Tort, akinek addig meg sem rezdült az úszója. Ekkor Tor Hymer kedvenc ökrének a fejét tűzte horogra. Az úszó azonnal kapást jelzett. Tor kezében vészesen meghajlott a bot, lába alatt beszakadt a csónak. Nagy nehezen sikerült megvetnie lábát a tenger fenekén. Lázasan csévézett, módszeresen fárasztotta a zsákmányt. A hullámokból Midgård kígyó ronda feje bukkant elő. A látványra Hymernek inába szállt a bátorsága. Eldobta a szákot, ollót kapott elő, és elvágta az ujjnyi vastag damilt. Tor káromkodva vágta kalapácsát a kavargó hullámokba. Midgård kígyó látszólag élettelenül süllyedt a tenger fenekére.
Loke harmadik gyereke, Hel sem sikeredett szebbnek testvéreinél. Úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek. A félig fekete, félig fehér, hüllőképű leányzót kiutálták az istenek Asgårdból. Messze északon telepedett le, ahol megalkotta föld alatti birodalmát, Helhemet, a halál országát, ahova az „ágyban, párnák között” elhunytak lelkei kerültek.
Loke rengeteg bosszúságot okozott az isteneknek, de a büntetést valahogy mindig sikerült megúsznia. Egészen addig, amíg a jó Balder halálát nem okozta... Balder a fény és a tisztaság istene, Oden és Frigg fia volt. Anyja a szeme világánál is jobban féltette, ezért minden élőlényből és élettelen tárgyból kicsikarta az ígéretet, hogy nem törnek Balder életére. Azt hitte, így biztosíthatja Balder örök életét.
Egy unalmasnak ígérkező délután az istenek éppen gerelyt dobáltak, és Baldert használták célpontul. Balder jóságos mosollyal nyugtázta a mellényéről gumiként lepattanó gerelyeket. Loke tudta azt, hogy Frigg megfeledkezett hűségéről biztosítani a fagyöngyöt. Nyílvesszőt faragott a fagyöngyből, és a vak Hod kezébe nyomta, aki azt az istenek gúnyos röhögése közepette Balder felé hajította. Vigyoruk az arcukra fagyott, amikor Balder holtan összerogyott.
Lett erre nagy lótás-futás. Követ ment Helhembe, a Halál birodalmába, hogy eresszék vissza az élők közé Baldert. Hel kis vonakodás után hajlandó volt engedményeket tenni, feltéve, hogy az egész világ könnyet ejt Balderért! Mindenki pityergett: az emberek, a fák, a kövek. Csak Tökk óriásasszony szeme maradt száraz. „Tartsa meg Hel magának azt, aki az övé!”
Balder halála a legnagyobb szerencsétlenség, ami valaha az isteneket érte. A feldühödött istenek elfogták a lazac képében menekülő Lokét, és felkoncolt fiainak vassá változtatott beleivel egy hatalmas sziklához láncolták. Feje fölé lógatták Skadét, a mérgét csöpögtető kígyót. A férje arcára hulló, maró cseppeket azóta hűséges felesége, Sigyn kis tálkában felfogja. A tál időről időre megtelik. Akármilyen gyorsan üríti ki, néhány csepp Loke arcára csöpög. A fájdalmában félőrülten vergődő Loke teste meg-megremegteti a földet.
A világvégét, azaz az istenek alkonyát – Ragnarököt – kemény szélvihar előzi meg. A Napot és a Holdat elpusztítják az üldöző farkasok. A Fimbul-tél beálltával az emberek éhen halnak, a Földet hó lepi be. Nidhögg sárkány átrágja Yggdrasil gyökerét, a világfa kiszárad, a hegyek szétmorzsolódnak, a kötések szétpattannak. Loke lerázza láncait, bogot köt Skade kígyóra, és halott emberek körmeiből eszkábált tutajon igyekszik Hel leányához.
Fenris farkas is elszabadul. Szemei világítanak, az orrlikából lángok csapnak ki. Alsó állkapcsa a talajt súrolja, a felső a felhőkbe vész. Testvére, Midgård kígyó iparkodik lépést tartani vele – bár az akkor uralkodó hőmérsékleti viszonyok után ítélve „kígyómerevnek” kellett lennie. Az égbolt megreped, a nyíláson beözönlő óriások alatt Bifrost hídja recsegve összeroppan, és Heimdall végre a kürtjébe fújhat.
Az aranyködben vacogó asa-istenek felsorakoznak Oden mögött. Oden gondterhelten igazítja meg fején az aranysisakot. Induláskor nem sok jóval biztatta Mimer feje. – „Fenris elevenen fog elnyelni!” – cseng a fülében a károgó jós hangja. Oden elhessegeti a kellemetlen gondolatot, még egyszer végignéz a seregén, majd magasba tartott Gungner lándzsájával rohamot vezényel. Az asa-istenek elindulnak az utolsó csatába.
Tor összecsap Midgård kígyóval. Ami a kígyó méreteit illeti, elég legyen annyit megemlíteni, hogy farkába harapva körbefogta a lapos tálca formájú Földet. A hidegvérűnek nincs esélye szárazföldön, Tor Mjölnerrel lyukat vág a koponyáján. A küzdelem hevében Midgårdnak sikerül megmarnia Tort, aki kilenc lépést tesz, majd összerogy. Heimdall utolsó csepp véréig küzd Lokéval, míg mindketten halálos sebet kapnak.
Mimer jóslata egy az egyben bevált: Odent hollóstól, lándzsától bekapja a vérszomjas ordas. A világ megremegett, Yggdrasil ágai lángba borultak. Surt, a vulkánóriás, komor tekintettel okádta tüzét a tengerbe lassan süllyedő Földre.
Csend.
A hullámok elsimulnak, a tengerből előbukkan az újjászületett Föld. Szebben, mint valaha. Érett búzakalászok hajladoznak anélkül, hogy valaki vetett volna. Rejtekhelyéről két ember bújik elő. Liv (Élet) és Lust (Kedv) a harmat cseppjeivel oltják szomjukat, és szemüket az égre szegezve hálálkodnak.
Kezdődhet az élet!
Az utolsó 100 komment: