A - Verdi Álarcosbálja hátterének szolgáló - merénylet áldozatául esett III. Gusztáv svéd király halála után előbb kiskorú fia, Adolf, majd öccse, Károly herceg örökölte a trónt. XIII. Károly nem érzett különösebb hivatást a királysághoz, ezért ideje java részét a szabadkőműves rituálékban való részvételnek áldozta.
Károlynak nem volt sem fia, sem pedig uralkodásra alkalmas rokona, ezért a „világ ura”, Napóleon jóváhagyásával egy dán herceget, Karl Augustot nevezett ki trónörökösnek. Augustot nagyon felzaklathatta a jó hír, mert egy békés katonai parádé alatt lefordult a lováról, és kilehelte a lelkét. Akkoriban még nem ismerték a stressz egészségtelen hatását, ezért rögtön megindult a sugdolózás, hogy így megmérgezték, meg úgy megmérgezték. A gyanú fokozatosan Axel von Fersen grófra, XIII. Károly IV. Gusztávtól örökölt főudvarmesterére terelődött. Axel von Fersen a francia forradalom alatt Párizsban tartózkodott, és állítólag Marie-Antoinette szeretője volt, Ő volt az, aki 1791 nyarán, kocsisnak öltözve menekítette ki a királyi párt Párizsból. (A menekülőket Varennes-ben feltartóztatták.)
- Kétszázkilencven évvel ezelőtt, egy hűvös júniusi reggel erről a helyről indult el Axel von Fersen utolsó útjára. Az elkövetkező félórában végigjárjuk azt az utat, mely az idős főudvarmesternek az életébe, önöknek pedig - a stockholmi idegenvezető zsebéből jegytömböt vett elő - mindössze 50 koronába kerül.
- A Slussen felől érkező temetési menetet díszruhás lovas katonák vezetik. Mögöttük halottaskocsin a felravatalozott Karl August, a menetet a feketébe öltözött, komor főudvarmester, az ilyenfajta szertartások ceremóniamestere, Axel von Fersen gróf hintója zárja. A temetésre kigyűlt nép sorai között futótűzként terjed a hír: - Fersen gróf megmérgezte a trónörököst! - A csőcselék rájön, hogy büntetlenül garázdálkodhat. A kora reggeli óráktól folyamatosan osztogatott ingyen pálinka megteszi a hatását. - Gyilkos! - üvöltik. Betörik a hintó ablakait, a védtelen grófot kiráncigálják a hintójából, és agyonverik. A vérszemet kapott tömeg új áldozat után néz, forradalom szele lebben. A katonák végre parancsot kapnak a rend helyreállítására. A tett színhelye kiürül, a felismerhetetlenségig meggyalázott tetemet napok múlva nagy pompával eltemetik...
Axel von Fersen eltávolításával nem oldódott meg a trónörökös kérdése. Kit lehetett azokban a zavaros időkben erre a kényes és felelősséggel járó feladatra felkérni? És ha választanak, megfelel a jelölt Napóleonnak, Európa leghatalmasabb uralkodójának? Írtak neki egy levelet, és egy nem túl briliáns képességű, de megbízható katonatisztnek, a huszonkilenc éves Carl Otto Mörner hadnagynak a kezébe nyomták, hadd fusson el vele Párizsba.
Mörner nem volt lángelme, de arra magától is rájött, hogy ha nem akar hadnagyként nyugdíjba menni, akkor valami magas állású pártfogót kell szereznie. Például egy királyt! Párizsban a hétpecsétes levelet átadta a svéd érdekeket képviselő miniszteri tanácsosnak, aztán sarkon fordult, és elindult, hogy saját szakállára keressen trónörököst.
A jobb szalonokba nem volt bejárása, ezért a kocsmákban kérdezgette a pohártársakat arról, hogy ki Napóleon kedvence a császári udvarban? A szegény piások el voltak maradva egy pár brosúrával, ezért rövid töprengés után az akkor már kegyvesztett, 47 éves Bernadotte tábornagyra tippeltek, aki fényes pályafutását nagyrészt csinos feleségének, Eugénie Desirée Clarynak, a császár egykori menyasszonyának köszönhette.
A rettenetes szegénységben élő Bonaparte Napóleon Marseille-ben jegyezte el a gazdag selyemkereskedő lányát, Desirée-t - vagy, ahogy ő szólította - Eugenie-t. Házasságra nem került sor, mert Robespierre-t elérte a végzete, és Napóleont felrendelték Párizsba. A Barras befolyása alatt álló direktorátus a nemzetőrség élére állította Napóleont, aki cserébe elvette feleségül Barras levetett szeretőjét, Josephine-t. Napóleon hatalomra jutása után nem feledkezett meg elhagyott menyasszonyáról, és a hoppon maradt Desirée-t összeboronálta egyszerű származású tábornokával, Jean Baptiste Bernadotte-tal.
1805-ben Jean-Baptiste Bernadotte éppen jókor érkezett meg csapataival az austerlitzi csatába, hogy eldöntse az ütközet sorsát. Napóleon örömében a Nápoly melletti Ponte-Corvo hercegséget adományozta vitéz tábornagyának, aki ezután sikert sikerre halmozott. A jénai csatában megadásra bírta a Blücher vezette porosz sereg maradékát, majd a wagrami csatában a szász hadtestet vezette, s azt napiparancsában az egekig magasztalta. Ez már nem tetszett a főnöknek, aki habozás nélkül a kispadra ültette az egyre nagyobb önállóságot mutató tábornokát.
Vajon mi járhatott Jean-Baptiste Bernadotte - a rövidség kedvéért Bernadotte - fejében, amikor egy kis hadnagy - valószínűleg tört franciasággal - felajánlotta neki a világ szélén fekvő, elmaradt ország koronáját? Annyit tudunk, hogy felkereste Napóleont, és megemlítette a furcsa ajánlatot. Napóleon, kezét pillanatig sem véve ki a kabátjából, szórakozottan bólogatott.
Az Axel von Fersen meglincselését követő közhangulat lehetetlenné tette a zavartalan tanácskozást Stockholmban, ezért a svéd kormány leköltözött Örebro városába. Ide érkezett Mörner és Jean-Antoine Fournier, a Göteborgban letelepedett, minden hájjal megkent francia nagykereskedő. Járták a kocsmákat, terjesztették a hírt: - A nagy Napóleon kedvencét, Jean-Baptiste Bernadotte-ot jelölte Svédország trónjára! - Fournier nem fukarkodott a rábízott pénzzel: etette, itatta Örebro kocsmáiban a rendek képviselőit. A parasztoknak békét, a polgárságnak támogatót, a nemességnek csorbítatlan jogokat ígért Bernadotte nevében. A jelölt ellen szólt az, hogy nem beszélt svédül, és katolikus volt, ami Svédországban akkoriban halálos bűn volt. Ezért az országgyűlés 11:1 arányban megint egy dán herceget választott trónörökösnek, és a döntést a kormány elé terjesztette. Már csak a külügyminiszter aláírása hiányzott a dokumentumról.
Lars von Engeström, svéd külügyminiszter nem akarta elsietni a dolgot. Magához rendelte Bernadotte korteseit. Fournier sok mindent eladott már a szűkszavú, gyanakvó északiaknak. Bernadotte sem száradt a nyakán. Bernadotte vitéz katona, jó vezető, Napóleon jobbkeze úgy békeidőben, mint háborúban. Ami pedig a vallását illeti, szívében mindig lutheránus volt. Most éppen a svéd nyelvet tanulja. Ha pedig trónörökössé választják, akkor nemcsak a szívét, hanem a vagyonát is magával hozza Svédországba.
A súlyos érvek megtették a hatásukat. Az országgyűlés Jean-Baptiste Bernadotte-ot választotta Svédország trónörökösének. Sokat nyomott a latban Bernadotte és Sándor cár közismert barátsága. Évekre rá, 1814-ben, amikor a franciák utolsó csatájukat vívták a császár zászlaja alatt, Sándor cár Napóleon lemondása esetén Bernadotte-ot javasolta a francia trónra. Metternich, akinek az emlékezetében elevenen élt a császári csapatok dúlása, kapásból ejtette, és 1814 március 31-ikén, amikor a szövetségesek bevonultak Párizsba, Talleyrand-t bízták meg ideiglenes kormány alakítására.
Térjünk vissza Bernadotte-hoz, akit ujjongó, lelkes tömeg várt Svédországban. Stockholmban meleg fürdőt rendelt. A tisztálkodás akkoriban ismeretlen fogalom volt, a vízzel való érintkezést egyenesen veszélyesnek tartották. Az alattvalókat idejében értesítették a trónörökös excentrikus szokásáról, és a műszaki intézet igazgatója tervezte generátorból keresztül meleg vizet vezettek a trónörökös lakosztályában felállított kádba. A meghökkent Bernadotte merényletet sejtett a szörcsögő csövekből álló „machine infernale” mögött, ezért az út porával tért nyugovóra.
Az elkövetkező napok az örökbefogadás ünnepségeivel teltek el. XIII. Károly adoptálta az akkor már majdnem ötvenéves Bernadotte-ot, aki felvette a Károly János nevet. Az ünnepélyes aktusról két, óriási méretű olajfestmény tanúskodik. (Az egyik a stockholmi palota, a másik a nyári rezidencia, a Rosersberg-palota tanácsterme falán lóg. Az okiraton tisztán kivehető az adoptált neve.)
A gutaütésektől félig béna XIII. Károly helyett fogadott fia gyakorolta a hatalmat. Bernadotte 1812-ben titkos szövetséget kötött Sándor cárral, majd 1813-ban nyíltan csatlakozott a Napóleon elleni ligához. A lipcsei csatában százezres hadsereget, köztük harmincezer svéd katonát kommandírozott volt munkaadója ellen, majd Lübecken keresztül, Dánia ellen vezette kölcsön-hadseregét. A túlerővel szemben tehetetlen dánok kapituláltak, és egymillió birodalmi tallér, valamint svéd-Pomeránia ellenében lemondtak Norvégiáról. A béketárgyalások elhúzódtak, Bernadotte csak Párizsban érte utol a szövetséges hadakat. A szembeötlően lagymatag hadviselés ellenére árulónak bélyegzett tábornagy másnap elhagyta Párizst, ahova soha többé nem tért vissza.
A derék norvégok nemzeti felkeléssel válaszoltak a tulajdonosváltozásra, és 1814. május 17-ikén a dán helytartót, Keresztély Frigyest kikiáltották királyuknak. A függetlenség rövid életűnek bizonyult, a svédek lelépték a frissiben kikiáltott szomszéd országot. Norvégia csatolásának híre eufóriával töltötte el a lelkeket, a könnyekig meghatott XIII. Károly hintójából integetett a Stockholm utcáin összegyűlt néptömegnek. Svédország utolsó hadjárata helyrepofozta a svéd nagyhatalom megtépázott önérzetét.
1818-ban XIII. Károly elhunyt, Jean-Baptiste Bernadotte pedig XIV. Károly János néven Svédország és Norvégia királya lett. Károly János legalább annyira lelkiismeretesen ellátta szerepét, mint amikor a direktórium alatt hadügyminiszter volt Franciaországban. Valódi iparlovagként lépett fel, vagyonát a svéd iparba fektette, éhínséget megelőző intézkedéseket hozott.
A magát közkatonából tábornokká felküzdő, meggyőződéses republikánus és felesége, a svéd udvar által megvetett „parvenue revolutionnaire” ereiben nemhogy királyi, de még nemesi vér sem folyt. Desirée királyné - vagy ahogy mostohaanyósa, Hedvig Elisabeth Charlotta kívánságára hívták, Desideria - először 1811-ben járt férjével a „Farkasok országában”. A tél sötét és hideg, az étel ehetetlen, az emberek csúnyák és mosdatlanok voltak. A csalódott Desirée 1812 tavaszán otthagyta férjét és Oszkár fiát Stockholmban, és visszautazott Párizsba.
Waterloo után Napóleon családtagjainak is el kellett hagyniuk Franciaországot. Desirée nővére, Júlia, a spanyol exkirálynő érdekében XVIII. Lajoshoz fordult kegyelemért. Az elutasító határozatot kézbesítő Richelieu herceget a kíméletlen pletyka összeboronálta a svéd királynővel.
A politikai intrikákba belefáradt Desirée tízévi távollét után, 1823-ban tért vissza a félreeső, szegény és puszta országba. Menyasszonyt hozott Oszkár fiának. Az ünnepi alkalomra feldíszített kikötőhídon Károly János és Oszkár várta Desiréét és Napóleon mostohaunokáját, Josephine-t, a sötétkék szemű, barna fürtös, gyönyörű, tizenhat éves német–francia hercegnőt. Károly János a meghatódástól könnyes szemmel ölelte magához jövendő menyét, ügyet sem vetve óriási strucctollas kalapja alatt egyensúlyozó, tizenkét éve nem látott feleségére.
Az utolsó 100 komment: