Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)

Kamilla kisasszony most nem a megszokott irányba indult, hanem az ellenkező sarok felé, amerre nem szokott járni.
Olyan elszántan lépegetett, hogy a volt lovas katonák is megirigyelhették volna a bátorságát. Mert akármilyen félős teremtés volt Kamilla kisasszony, ha egyszer elszánta magát valamire, hát sem égzengés, sem földindulás vissza nem tarthatta.
Karján a táska, a táskájában a levél, amelyben többször is megnézte a címet. De Síróbaba kezét még ilyenkor sem engedte el.
Az Új lakótelepet könnyen megtalálták, de a tömböt, a házat meg a lépcsőházat annál nehezebben. Amikor végre ott álltak a negyedik emeleten az ajtó előtt, Kamilla néniben hirtelen kétségek támadtak.
− Nem tudom, milyen borzasztó dolog vár itt ránk – nézett aggódva Síróbabára. – Talán jobb lett volna, ha nem hozlak magammal.
Síróbaba erősen szorította Kamilla néni kezét.
− Tessék csak becsöngetni!
A csöngetésre belülről bútorhúzogatást lehetett hallani, aztán egy kedves, öreg hang kiszólt:
− Azonnal, kedvesem, csak egy kis helyet csinálok!
Hófehér hajú öreg néni nyitott ajtót, már amennyire ezt ajtónyitásnak lehetett nevezni. A keskeny előszobát ugyanis hosszában egy széles pamlag torlaszolta el, s a néni a pamlagon hasalva egy sétabot fogantyújával érte csak el belülről az előszobaajtó kilincsét.
− Kicsit szűken vagyunk – mentegetődzött, amikor Kamilla kisasszonyék valahogy benyomakodtak. Egyébként nem látszott rajta, hogy megkeserítették öreg napjait.
Síróbaba kerekre nyílt szemmel figyelte a hófehér hajú nénit, aki fürgén visszakúszott a pamlagról, és a szobaajtó melletti falon meghúzott egy kallantyút. A plafonon egy előszobafogas függőt meg egy gyűrűhinta, de csak az előszobafogas ereszkedett le, és közvetlenül előttük megállt.
− Tegyék le a kalapjukat – szívélyeskedett a néni. – Mennyire örülök, hogy eljöttek! Hiába, egy magamfajta öregasszony már nehezen mozog.
A néni visszahúzta az előszobafogast a plafonra, aztán a pamlagra mutatott.
− Ha kényelmetlennek találják a kúszást, lépjenek rá nyugodtan, bár szegény drága dédanyám keze munkája ez a terítő, ami rajta van.
Kamilla kisasszony és Síróbaba óvatosan kúszott végig a pamlagon, miközben a néni, mint fürge gyík, besurrant a szobába. Most belülről lehetett bútortologatást hallani.
− Egy pillanat, csak felteszek még egy széket az ebédlőasztalra, mert nem tudtam, hogy ketten jönnek – szabadkozott, aztán valóban kinyitotta a szobaajtót.
Kamilla kisasszony, aki sok szörnyűséget látott már életében, szinte kővé dermedt, ahogy a szobába pillantott.
− Ó! – Csak ennyit tudott mondani, ahogy végignézett a felébe vágott tálalószekrények, az egymásra állított régi ágyakon és a kettéfűrészelt, öblös karosszékeken. Aztán a plafonra tévedt a pillantása, amelyet régi festmények, bekeretezett családi fényképek borítottak, alig hagyva helyet a két hatalmas csillárnak és a kanárikalitkának. – Ki csinálta ezt?
− A fiam! – mondta büszkén Bertamama, aki egy sublót tetejére helyezett zsámolyon ült, és vidáman lóbálta a lábát. A sublótra takaros kis létra vezetett föl. – Ugye milyen ügyesen megoldotta? Egyetlen régi darabtól sem kellett megválnom, amikor ide költöztettek bennünket. Foglaljanak helyet.
Kamilla kisasszony óvatosan leereszkedett az egyik kettéfűrészelt karosszékre, de az csodálatos módon nem borult fel. Síróbaba az ebédlőasztal tetején álló székre telepedett fel, és valahogy egyáltalán nem látszott megrendültnek.
− Látná csak a konyhát, kedvesem – mondta Bertamama –, ott még sokkal nehezebb dolga volt az én drága fiamnak. Tudja, a mi régi házunkban szép, tágas konyhánk volt, sok-sok edénnyel, mert én nagyon szeretek sütni-főzni. Csak a konyhakredenc akkora volt, hogy háromfelé kellett fűrészelni, másképp nem fért be ide.
− És mi történt azzal a régi házzal? – kérdezte Kamilla kisasszony, ahogy megjött a szava.
− Hát azt bizony lebontották. Jött egy nagy gép, és bekapta, csak a hűlt helye maradt. Pedig ott született még a dédanyám is. Az, aki olyan szépen kézimunkázott.
− Rettenetes! – sóhajtotta együtt érzően Kamilla kisasszony.
− Sose bánkódjon, kedveském, hát ez a világ sora. Új, magas házakat kell építeni, hogy mindenki elférjen bennük. Csak nem állhat meg egy lakótelep építése egyetlen régi ház miatt. Hiába, ezt be kell látni.
Kamilla kisasszony most teljesen megzavarodott.
− Hát nem ezért tetszett nekem írni? Nem ez volna az a borzasztó dolog? – kérdezte bizonytalanul.
− Ez? – legyintett Bertamama, de rosszul tette, mert kis híján leesett a sublót tetejéről. – Amilyen aranykezű barkácsmester az én fiam, éppolyan szépen össze fog mindent illeszteni, ahogyan szétszedte. Egyszer majdcsak sikerül elcserélnünk ezt a lakást egy nagyobbra, az ilyesmiből én nem csinálok gondot. Hanem ha igazi szörnyűséget akar hallani, kedvesem, hát ide figyeljen!
Bertamama lemászott a kis létrán, és áttornászta magát a bútorok között, kihúzta a tálalószekrény egyik fiókját. Poharakat vett elő, és egy üveget meg egy tálcát. Kicsit töprengett, hogy hova is tegye, de Síróbaba, aki nagyon készséges kislány volt, segített neki helyet keresni. Talált is, a nagy ebédlőasztal alatt.
− Hát kicsit kényelmetlen lesz – szégyenkezett Bertamama –, csak jönne már a fiam! Ő mindig tud helyet csinálni.
Ebben a pillanatban Kamilla kisasszony és Síróbaba szinte egyszerre felsikoltott. Kamilla kisasszony attól ijedt meg, hogy a karosszéke alatt megszólalt a kakukkos óra, Síróbaba pedig attól, hogy az ajtóban, a gyűrűhintán lengve, megjelent egy hatalmas embert, akit valahonnan ismert. Lehet, hogy csak álmában találkozott vele, de ott biztosan.
A szenesember volt. Megismerte, pedig most nem volt fekete, hanem rózsaszínű, és szalmakalapot viselt. A gyűrűhintát óvatosan visszaengedte az előszobába, és megemelte a szalmakalapját.
− Csókolom, mama!