Dietlof Reiche: Freddy – Egy hörcsög kalandos élete (részlet)
Ezután életem legrémesebb órája következett. Pedig egészen ártatlanul, sőt, kellemesen kezdődött. Bezártak egy nem túl nagy dobozba. Márpedig a mifajtánk szereti az ilyen barlangokat. Azután azonban megmozdult a barlang. Először csak egy kicsit, de annyira összevissza mozgott, hogy az egyensúlyérzékem teljesen felmondta a szolgálatot. Úgy összeráztak, hogy majdnem kidobtam a taccsot. Ma már tudom, hogy autóval szállítottak. Akkor azonban csak a csúf morgást hallottam, és belebetegedtem a félelembe.
Egyszer aztán – nekem úgy tűnt, egy örökkévalóság elteltével –, először megszűnt a morgás, azután a rázkódás is. Felemelkedett a barlangom, hintázott egy kicsit, azután újra letették. Végül meghallottam a bajuszos hangját.
− Sofie! Hoztam neked valamit! – kiáltotta.
− Mit, apuci?
Ez az új gazdám hangja volt. De, hogy ez engem mennyire hidegen hagyott! Teljesen lefoglalt az igyekezet, hogy nehogy végül mégis telerókázzam a barlangomat.
− Tessék! – hallottam a bajuszost. – Nézd csak meg! De óvatos légy!
− Jaj, apuci! Talán egy…? – Sofie elhallgatott, a barlangom teteje pedig felnyílt.
Ott ültem. Úgy ellapultam és olyan nyomorultul éreztem magam, mint egy svábbogár, s úgy hunyorogtam a fényben, mint egy csökött agyú vadászgörény.
− Egy aranyhörcsög! Jaj, apuci! De cuki!
Ne erőlködj, kislány! Tudom, hogy nézek ki pillanatnyilag.
− Gyere, mami! Ezt nézd meg!
Még mindig elvakított a fény, de lassacskán kezdtem kivenni a részleteket. A bajuszos a doboz fölé magasodott. Mellette állt Sofie. Kedvesnek tűnt. Szőke volt, és egészséges napraforgómag-illatot áraszott.
De hogy én milyen rosszul voltam!
Azután előbukkant még valaki. Ő is szőke volt, de sokkal nagyobb, mint Sofie. És nem napraforgómag-illat lengte körül, hanem zsenge levendula, egy leheletnyi turbolya.
− Ezt nézd, mami! Az én hörcsögöm!
Mami fölém hajolt, és túlsúlyba került a fanyar turbolya.
− Hm – mondta. – Nem tűnik valami nagyon élettel telinek. Inkább, mintha beteg lenne.
Talált, süllyedt, mami.
− Gregor, biztos vagy benne, hogy nem hagytad magad átverni?
− Biztos – felelt a bajuszos, akit ezek szerint Gregornak hívtak. – Az üzletben csúcsformában volt a kicsike.
− Hát, most itt nincs formában – mondta mami. – Tudjátok, hogy különben is voltak ellenérveim. Arról viszont sem lehet, hogy egy ilyen állat mindenféle betegséget hurcoljon be ide. Vissza kellene vinned, Gregor.
− Mami, ne! – kiáltott Sofie.
− Betegségeket behurcolni? Ugyan már, Luise! – felet Gregor. – Majd magához tér. Egy kicsit megviselte az autóút. Neked aztán igazán meg kellene értened. Te is mindig rosszul leszel a kocsiban.
Ez az Gregor! Csak mondd meg neki!
− Az teljesen más, akkor tessék, tartsátok meg, ha nem tudtok lemondani róla. De közlöm veletek: ha az állat legkésőbb holnap reggelre nem lesz makkegészséges és életvidám, akkor ragaszkodom hozzá, hogy visszavidd.
− Nincs semmi baja – jegyezte meg Gregor.
Sofie egy szót sem szólt. Alagutat formált a kezéből és óvatosan felemelt (tökéletesen csinálta), odavitt egy ketrechez és letett.
− Először is aludd ki magad! – mondta. Mást nem. Nem locsogott, nem akart játszani velem, hanem békén hagyott.
KÜLÖNLEGES LÁNY.
Mivel kimerült voltam, és még mindig émelyegtem, egyelőre eltekintettem attól, hogy tüzetes vizsgálatnak vessem alá a ketrecet. Találtam egy vackot, amiben összegömbölyödhettem.
Először is jól át akartam gondolni mindent. De csupán egyetlen gondolat keringett a fejemben: Gregor és Sofie rendben vannak, de a mami – ajjaj! Ez egyszerű, de találó gondolat volt, mint arról hamarosan meg is győződhettem. Ekkor azonban elaludtam.
3. fejezet
MOST, AMIKOR ELKEZDEK a dédiről mesélni, állíthatnám, hogy azért teszem, mert megjelent álmomban, vagy valami hasonló. De ez hazugság volna. Azért teszem, mert véleményem szerint ide illik a legjobban.
A dédi gyakran mondogatta nekem:
− Ne faksznizz nekem, te csimota! – ami annyit jelent:
− Ne csináld itt a felhajtást, te gyerek!
A dédi minden fiatal hörcsögnek ezt mondta, aki ott tornázott a ketrecben, de mindegyiküknél valami másra értette. Nekem különösen gyakran mondogatta. Az én esetemben a fakszni az állandó kérdezősködést jelentette. Ugyanis – mint azt korábban már említettem –, már a kezdetek kezdetén is éles eszű gyerkőc voltam. Az ilyenek pedig kérdezősködnek. És sosem elégedettek a válasszal.
Szerencsémre azonban engem a védőszárnyai alá vett a dédi, mármint ha lehet ilyet egy hörcsöggel kapcsolatban mondani. Először a legendaórán kerültem a közelébe. Legendaórákat minden ketrecben tartanak, ahol fiatal hörcsögök élnek. Egy öreg hörcsög néni elmeséli nekik a hörcsög legendát. Ez olyan, mint az aranyhörcsögök bibliája. Nemzedékről nemzedékre továbbadják. A mi ketrecünkben ez a feladat a dédire hárult.
− Idehallgassatok csimoták! – mondta, és mesélni kezdett. Suttogva adta elő, ami még izgalmasabbá tette az egészet. Mi, fiatal hörcsögök szorosan egymás mellett a faforgácsban csücsültünk, égnek állt a kurta farkunk, és csak úgy kalapált a szívünk.
− Kezdetben volt az Arany Szentháromság – fogott bele a dédi. – Három aranyhörcsög esett rabságba Asszíria szent földjén. Elhurcolták őket. S lássatok csodát, a fogságban az Arany Szentháromság meglepő gyorsasággal szaporodott, míg végül létrejött az aranyhörcsögök nagy népe. A nép elterjedt az egész földtekén. Ez tehát azt jelenti, hogy napjainkban minden aranyhörcsög az Arany Szentháromságtól származik.
− De dédi! – szóltam közbe. – Mi történt azokkal az asszíriai aranyhörcsögökkel, akik nem estek fogságba? Azoknak is születtek gyerekeik, nem igaz? – Még a legszebb történet hallgatása közben sem voltam képes kikapcsolni az agyamat.
- Ne faksznizz nekem, te csimota! Jól jegyezd meg:
A LEGENDÁBA NEM KÖTÜNK BELE.
Az utolsó 100 komment: