Fruzsi és Prevej egy tavalyi ponytyporonty-fogással

Az úgy volt, hogy Anyuék Hajdúszoboszlón vagy Debrecenben vagy Budapesten nyaraltak egy SZOT-üdülőben, ha jól emlékszem, a győri Rába SZOT-komplexumban sosem jártak, a helybefalui szakszervezet keze odáig nem ért el.

A lényeg úgyis az volt, hogy nem voltak itthon, el lehet képzelni, Neoex és én mennyire örültünk ennek.

Annak ugyan nem, hogy öcsém sosem szállt le rólunk, valamiért állandóan rajtunk lógott, később kiderült: küldetést teljesített, vigyázott az erkölcseinkre, nem is bírtunk erkölcstelenkedni.

Egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy imád horgászni, ezért kivetettem rá a csalit, legjobb barátját, és elcsábíttattam a helybefalui halásztavak egyikére orvhorgászkodni. Szerencsére a gyerekeknek mindig elnézték ezt a sportot, feltéve, ha a botjukat lógatták a vízbe és így próbáltak szerencsét. Mi egy másik állattartós foglalkozásra készültünk, pásztorórára mentünk, haladó fokozatra.

Nem sokat haladhattunk, részint, mert én tisztességes lány voltam és kérettem magam, másrészt, mert kisvártatva beállított nem várt öcsém és barátja, földöntúli örömmel és két marha nagy ponttyal. Az egyik a szomszédban landolt, a másikat pedig megfőztem én, egyrészt bosszúból, másrészt mert rám parancsoltak a fiúk.

Életem első halászleve volt és már fogalmam sincs, miként készítettem, csak arra emlékeznek a szereplők, hogy nagyon-nagyon finomra sikeredett, a minimum a háromszori repeta volt. Nagyon csodálkozott mindenki, beleértve magamat is.

Tizennyolc évig nem is mertem eztán halászlevet főzni.

Nem mondom, hogy a következő három próbálkozásom kudarc lett volna, mert ehetőre sikerült mind, ám meg sem közelítette az elsőt. Szerencsére Neoex egyéb téren kísérelt próbálkozásai ennek pont a fordítottja.

Na, elérkeztünk a legújabb korba, azt hittem, több horgásszal nem lesz dolgom, erre mit ad Isten? Lányomnak egy vőlegényt, aki eddig rengeteg pénzt költött a hobbijára, a horgászatra. A pénze egy részét most a Fruzsira költi, igen helyesen, de még így is marad annyi, hogy hol egy szákot, hol egy kisülést, hol a fenetudjamit hoz a postás, amit át kell vennem, sőt, karácsonyra én magam vettem valami hiperszupimupi filézőkést.

Még ennél is borzasztóbb, hogy alaposan megfertőzte ezzel a hobbival a lányomat, aki képes volt levetni a tűsarkúját és a csilli-villi szoknyáját, nadrágját, és szakadt horgászszerkóba bújva, képes kimenni az utcára, a függöny mögül leskelődők legnagyobb örömére.

Annyi elégtételem azért megvan, hogy azóta a Fruska fogja a legtöbb és legnagyobb halakat, sőt, előfordult, hogy egyáltalán ő fogott valamit, leendő vejünk pedig nem.

Persze, oda kellett állnom a tűzhely mellé, és újra meg kellett próbálkoznom a halászlével. Nem maradhattam alul, ez már igazi hatalmi harc volt. Legbelül vagy hol, tudtam, hogy bármilyen finom lesz, egyetlen gyerekünknek úgyis a nagy Ő főztje a legfinomabb a világon, és ez be is igazolódott. Aki viszont nem szerelmes az új családtagba, annak ízlett az én változatom, és ezzel is megelégszem, naná.

Hogy hagyjak valamit az utókorra haltémával kapcsolatban, leírom, miként készítem a halat lé formájában.

Először is fogatok halat, a halat megpucoltatom, szigorúan lakáson kívül. Esetleg felszeletelem. Ezzel így vagyok a többi állattal szintén: se nem gyilkolászok, se nem pucolászok, cserébe finomra főzök szinte bármit.

Szóval, megvan a hal. Szerencsés esetben ez a pénteki nap, és tudvalevő, hogy halászlevet kizárólag szombaton lehet főzni és enni. Kivétel a karácsony, de akkor halat nem eszünk, mert Neoex nem szereti, a gyenge gyomra nem bírja elviselni a tömény fehérjét, úgymint tej és származékai, gomba és társai, hal és fajai.

Tehát pénteken szépen besózom a halcombokat, fejet stb. Eztán beteszem a hűtőbe, hogy a halhúst járja át a só, így sokkal ízletesebb.

Szombaton korán reggel – vagy később, de akkor délben nem lesz hallé, csak ollé – sertészsíron hagymát dinsztelek. Imádom a hagyma dinsztelődött illatát, el nem mozdulnék a fazéktól vagy mitől, bográcsban még nem főztem halászlét, bár nagyon szeretnék. Amikor épp jó (ezt úgy állapítom meg, hogy a tenyeremet kifeszítem a lajbi fölött, s ha elég ragadós a hagyma gőze, akkor jó; ebben nem hiszek olyan nagyon, de jól hangzik és mindig meg is csinálom, mert frankó móka, ellenben inkább azt figyelem, hogy elkapjam a hagymát és ne engedjem bebarnulni, pláne nem odakapni, amit azért egy pörköltnél olykor megengedek), felöntöm vízzel, ami függ a hal mennyiségétől, de kicsit inkább kevesebbet öntök és szép lassú tűzre állítom, s sorban beleteszem a hal nyesedékeit, amit nem ennénk meg, de minden húsmennyiségre szükség van, hisz ettől lesz hal ízű, finom a leendő lé. Amikor gyönyörűen megfőtt minden, amennyire lehet, a húst lefejtem a szálkákról vagy mikről, ez utóbbikat eldobom, a többit a hagymával együtt leturmixolom, nem passzírozom. Lehet, hogy ez nem autentikus és elhiszem, hogy a halászoknak, birkapásztoroknak nem volt kivehetős ajtajú endékás turmixgépük, de nekünk van egy majdnem ilyen, és nagyon szeretem nézni, ahogy örvénylik benne minden, mint a tókban és nagyobb folyókban, és elképzelem, hogy ott vagyok és kicsit félek is, mint igaziból, mert úszni nem tudok. És akkor megmentem magam: lekapcsolom a gépet és megáll az örvénylés, és vihetem a masszát vissza a fazékhoz tovább főzni, ám most már teszek bele bogyiszlói édes, törött paprikát. No meg halászlékockát, mert ez kihagyhatatlan, ami nem találkozik ugyan mindenki ízlésével, de én csak egy egyszerű háziasszony vagyok, akinek egyszerűen muszáj finomat főznie, és ehhez ilyen izéket is igénybe veszek, mert minden áldott nap szükségem van sikerélményre, és ha így tudok erre szert tenni, hát így teszek, ebben teljesen gátlástalan vagyok (lásd még: Vegeta).

Amikor feloldódott a paprika teljesen és már nem paprikás lét kóstolok, ha megkóstolom, hanem átlényegült leveskezdeményt, jöhetnek a halcombok.

Ekkor is inkább a csendesebb tüzet választom, hadd oldódjon ki a halból a finom só és ízesítse a levet is. Várok egy picit a kóstolással, úgy tizenöt-húsz percet, aztán nem tudok már ellenállni. Az ízlelőbimbóim jelzik, hogy karakteresek-e az ízek, szükséges-e még egy kis só. Cseresznyepaprikát is teszek bele néhányat, még a törött paprikával együtt, ám nem mindenki ehet túl fűszereset és erőset a családban, ezért nem fúrom ki őket.

Fél óra épp elég, hogy remekül megfőjön a hal, átadja az ízét a lének, de ő maga se legyen kilúgozott ízű és maradjon egyben.

Nagy késztetést éreztem mindig, hogy tegyek a hagymára fehérpaprikát és paradicsomot, no meg öntögessek vörösbort is a lébe, mert a savassága állítólag összetartja a halhúst. Ám eddig ellenálltam a kísértésnek. Ha valaki azt mondja, ne álljak ellent mégsem, megfontolhatom.

A tűz eloltása után szépen kisimul a halászlé. Komolyan mondom, szinte sóhajt egyet, hogy hagyjam egy picit pihenni, csak azután tegyem az asztalra.

A kosztosoknak nem kell szólnom, hogy ebéd, már mindenki a konyhában nyüzsög az illatokra. Bajai halászlétésztát főzök ki. Anyu nagyon régen gyúrt tésztát hozzá, mert akkor még kész tészták nem is nagyon voltak a boltban, mi is úgy vettük háznál, de a halászléhez és a krumplis tésztához mindig saját kezűleg készítette a tésztát.

Nem bírom az alkoholt, fél deci is azonnal a fejembe száll, és hirtelen nagyon közlékeny leszek, ami azt jelenti, hogy órák hosszat tudok egyfolytában beszélni, ezért nincs is itthon se bor, se semmi, a családom szerint önvédelemből, ám a halászléhez egyszerűen muszáj inni. Mindig teljesítik a kívánságomat, és ez mindig bikavér szokott lenni vagy valamilyen dél-afrikai vörösbor.

A halászlevet nagyon gusztustalanul tudom enni. Általában lével együtt eszem a halat, a tésztát, és természetesen még kenyeret is mellé.

Egy kis halat veszek a kanalamra, a bal kezem középső ujjával – a jobbkezesek használhatják a jobb kezüket – szétlapítom, az előforduló szálkákat eltávolítom, merek egy kis levet, tésztát rá, bekapok egy falat kenyeret és hopp! be a kanalat a számba. Ha elég ügyes vagyok, csak a kimert mennyiség felénél hűl ki a lé, de nem olyan családból származom én, hogy ne melegítsem fel.

Ne nevessen ezen senki, nekem így esik jól. Még bírom az erőset, de már nem a gyomorlyukasztót, csak a sima megizzasztót.

Mindig drága kincs volt a tej és az ikra, hál' Istennek, csak elég későn tudtam meg, hogy mik is ezek igazából, addigra már nem érdekelt, kedvelem  most is mindkettőt.

Szeretem, ahogy a halászlé íze átjárja az ínyemet. Sokszor fantáziáltam már halászléízű rágóról, meg húslevesízűről, meg még sokféle ízűről, de mégis úgy van rendjén, hogy nincs olyan, mert ezeket enni ünnep úgyis, ha állandóan ezt éreznénk a szánkban, biztosan megunnánk. Ez az oka annak, hogy már délután háromkor muszáj kicsit repetázni a halászléből. Ha szemfüles vagyok, akkor észreveszem, hogy más is ott ólálkodik a kondér körül és elzavarom, így biztosítva azt, hogy még másnapra is maradjon.

Így leírva, most nagyon vágyom egy jó halászlére.

Csak két hetet kell aludni és már főzhetek is. Fruzsiék nemrég tértek haza egy igen szép pontyporontypéldánnyal, kétheti moratóriumot kiszabva a tetemre.

Addig, mondjuk, valakitől mégis meg kéne kérdeznem, mert nagyon izgat, hogy öntsek-e egy kis vörösbort a lébe vagy csak magamba?