Volt egyszer egy bátor és rettenetes, nemes és gyönyörű vitéz, Lajos lovag volt a neve. Olyan keményen suhogtatta pallosát, olyan hirtelen kivetette ellenfelét a nyeregből, hogy senki sem különbül'. És senki sem festett nála pompásabban, ha lobogó tolldíszével végignyargalt a küzdőtéren.

Csak az volt a baj, hogy Lajos lovag mindezt nagyon is tudta, és roppant öntelt volt, ráadásul kiállhatatlan természetű. Kiabált és toporzékolt, ha kedvenc paripáját, a Zivatart, nem csutakolták, kefélték és fényesítették kedve szerint. Napokig duzzogott, mikor egyszer alul maradt a párharcban, de mikor ő győzött, kinevette ellenfelét.

Lajos lovag egész páncélzata mérték után készült, ezért úgy simult rajta, mintha csak a saját bőre lett volna, de ha aztán úgy találta, hogy nem dörzsölték tükörfényesre, megint csak kiabált és toporzékolt. Apródja, Jancsi, akinek dolga volt az összes sikálás és fényesítés, bizony látástól vakulásig dolgozott.

Volt a királynak egy csodaszép lánya, Hajnalfény volt a neve. Sok évig messze földön tanult. Egy nap a király hírül adta, hogy Hajnalfény hazajön, és lovagi tornát rendez a kezéért. A győztes lovag lesz Hajnalfény férje, ha a királykisasszonynak is úgy tetszik.

Minden lovag teljes erejéből készült a viadalra, de igazában nem sok sikerre számítottak. Titkos gondolatuk az volt, milyen remek is lenne, ha Lajos lovag kificamítaná a bokáját, vagy leesne a lováról, esetleg tüske menne az ujjába a viadal előtt, de hát sportszerű lovagok lévén, erről soha nem beszéltek hangosan.

Ami Lajos lovagot illeti, ő bizony kisujját sem mozdította, annyira biztos volt a győzelemben, csak ült az udvaron, és Jancsit szapulta, hogy még mindig nem csillog, ragyog eléggé a fegyverzete. Gyakorolt is minden este: fényesre kefélte aranyszőke haját, és csinos keskeny arcát bámulta a tükörsima pajzson.

Eljött a viadal napja, és mikor a küzdőtérre kivonultak a lovagok, először pillantották meg Hajnalfény királykisasszonyt.

Olyan szép volt, hogy három lovag is leesett a lóról, amint nyakukat tekerve utána fordultak. Hajnalfény királykisasszonynak ibolya szeme és mélyvörös haja volt, vidáman mosolygott, és bókolt minden vitéznek, aki a porondra lovagolt. Arcukat nem láthatta, a sisakrostélyokat ugyanis lebocsátották, de kétszer is megnézte Lajos lovagot és Zivatar paripáját, mert szinte szikráztak, mint jégcsap a hómezőn. Még Lajos lovag is gombócot érzett a torkában, olyan szép volt a királykisasszony.

Vagy talán már előbb is ott volt az a gombóc? Aznap reggel Lajos lovag a szokottnál is morcosabb kedvében ébredt. Sokat küszködött, míg sisakját felerőltette, s mókásan kövérnek érezte benne az arcát.

Bár nem volt a legjobb formájában, mégsem okozott neki nagy nehézséget a győzelem, különösen, mert Hajnalfényre gondolt. Mind kivetette a többi lovagot a nyeregből, egyiket a másik után. A pallosvívásban olyan hévvel csapkodott maga körül, hogy a többiek, mint egy nagy páncélhalom, hevertek szerte a porondon. Mikor már senki nem volt, aki állja vele a harcot, Lajos lovag odaléptetett, ahol a királykisasszony ült, és mélyen meghajolt előtte.

Hajnalfény bájosan mosolygott, és megszólalt lágy hang­ján, mely olyan volt, mint a szél suttogása a fenyvesekben:

— Kérlek, derék lovag, vedd le sisakodat, hogy orcádat láthassam!

Lajos lovag kicsatolta sisakját, hogy kibújhasson belőle, de a sisak nem mozdult. Erre lerakta kardját, és mindkét kézzel feszegette, mindhiába. A királykisasszony udvariasan a szája elé tette a kezét, hogy mosolyát elrejtse, de Lajos lovag meghallotta halk kuncogását. Pillanatról pillanatra kövérebbnek érezte arcát, és dühösen kiáltott Jancsiért.

Jancsi remegő inakkal rohant elő. Még soha nem látta gazdáját ilyen dühösnek. A lovag megkapaszkodott az emelvény korlátjában, lábát nekitámasztotta, Jancsi pedig húzta, húzta a sisakot, hasztalanul. Meg se moccant a sisak, és most már a rostélya is annyira elgörbült, hogy azt sem emelhette fel.

A szerteheverő lovagok már mind felültek a porondon, és harsogva nevettek, és ettől Lajos lovag olyan dühbe gurult, hogy rátiport Jancsi lábára.

— Elég, te ostoba birka! - üvöltötte. - Nézz bele a sisakomba, és mondd meg, mit látsz!

Jancsi belekukucskált.

— Úgy festesz, mintha kétfelől almát tartanál a szádban.

A kövér király hirtelen felállt.

— Almát? Erről jut eszembe, hogy a lakoma terítve van. Folytassuk ezt a sisakhúzást odabenn!

Mindnyájan visszamentek a kastélyba, Lajos lovag pedig egyre ostobábban érezte magát, és roppant zavarban volt. A többi lovag már mind levette sisakját, és hajukat lágy, hűs szellő borzolgatta. Lajos lovag pedig alig kapott levegőt a sisak rácsán keresztül, és igen melege volt a boldogtalannak.

Mikor megérkeztek, a király helyet foglalt az asztalfőn, és maga mellé ültette Hajnalfény királykisasszonyt.

— Fenntartottam jobbodon egy helyet a választott lovagnak - mondta neki. - Ez lesz az?

— Hogy is mondhatnám meg, atyám - felelte ő —, mikor még nem is láttam az arcát?

— Akkor maradjon üresen a szék - mondotta a király, és bőven meglocsolt mártással egy pulykacombot. - Rángassák tovább azt a sisakot!

Jancsi engedelmesen húzogatta még egy darabig, de a sisak nem mozdult. Ekkor előrehajolt a királykisasszony.

— Talán jó lenne egy kis vajat tenni bele - tanácsolta.

Jancsi vett egy tálka vajat, a kandalló melegénél megolvasztotta, és beöntötte, begyömöszölte a sisak résein. Aztán újra nekiveselkedett, és nagy szortyogással lejött a sisak.

Lajos lovag merő maszat volt. Aranyszőke hajából és szép szemöldökéről csöpögött a vaj, még a füle is tele volt vele.

És arca - a csinos, keskeny arc - olyan volt, mint két zsák földimogyoró.

Lajos lovagnak mumpsza volt. Borzasztóan festett, és még rettenetesebben érezte magát. A többi lovag az asztal alá gurult a nevetéstől, még Jancsi is vigyorgott a sisak mögött.

A lovag mélyen felsóhajtott.

Kivette a sisakot Jancsi kezéből, mire mindenki behúzta a nyakát. Ahogy ismerték Lajos lovag hirtelen természetét, biztosra vették, hogy közibük hajítja a sisakot, lehet, hogy még egy pulykát és egy-két tál marhasültet is. De a lovag meghajolt a királykisasszony felé, kissé fájdalmasan rámosolygott Jancsira, és lassú léptekkel elhagyva a termet, megindult a csigalépcsőn fel a toronyszobába, ágyába.

Hajnalfény királykisasszony elgondolkozva követte tekintetével.

— Azt hiszem, őt választom, atyám - mondta. - Megnyerte a viadalt, és igazán sportszerűen viselte, hogy kinevettük. Arról meg nem tehet, hogy olyan furán fest az arca - tette hozzá egy halk sóhajjal.

Mióta csak ismerte őt, most először volt Jancsi igazán büszke a gazdájára, ahogy az illik is egy apródhoz. Meg sem várta a csemegét, hanem rohant fel a lépcsőn, hogy elmondhassa neki a jó újságot. És arra is gondolt, hogy csodálkozik majd Hajnalfény királykisasszony, ha elmúlik a mumpsz, és meglátja, hogy Lajos lovag arca egyáltalán nem is hasonlít két zacskó földimogyoróhoz.