Bár először azt terveztem, hogy valami komolyabb témáról írok, végülis úgy döntöttem, hogy a novellák tengerében egy szusszanásnyi szünetet engedek nektek, és inkább az én személyes kifőzdémről emlékezek meg. Egy kis 50-60 fős cégnél dolgozom, egy kisebb irodában, ami egy néhány évtizede átalakított régi villeépületben működik. A villa udvarán felhúztak egy modern épületet a garázsoknak, amit aztán a cég a beköltözés után a közfalak kiverésével egy kis konyhává és egy érkezővé alakított át. Itt rendezték be a céges konyhát, ami talán az új főnök feledékenységének köszönhetően maradhatott itt és működik nagy örömünkre a mai napig.

A főszakácsunk- ami egy kissé eufémisztikus kifejezés, ugyanis mindössze ketten dolgoznak ott - Pisti, aki egy igazán eredeti figura. Kopasz fejét egy szemüveg és egy bozontos bajusz díszíti, amit valószínűleg csak azért hagy meg ekkorára, hogy enyhén hiányos fogsorát takarja vele. Nincs viccesebb, mint amikor megkérdezi, hogy kérek-e leveszt vagy hogy íszlett-e a szaláta. A másik alkalmazott, a nagymama korú Piroska. Ő a konyhai kisegítő, egy életre való, nagytomporú, festett szőke teremtés, aki a férjével hétvégenként egy Pannónia nyergében bőrszerkóban hasítja a vidéki utakat. Nem szalaszt el egyetlen alkalmat, hogy valamilyen pajzán megjegyzést ne tegyen valamelyik ott dolgozó férfiembernek, ami tekintve hogy Piroska esztétikailag komoly kihívásokkal küszködik, meglehetősen vicces jelenség. Engem például rendszeresen figyelmeztet ebéd előtt, hogy egyek rendesen, mert össze fogok roppanni a comjai között. Na szóval ők ketten alkotják a teljes személyzetet.

Munkájuk végeredménye meglehetősen hektikus. Vannak olyan ételek, amelyeket szegény nagymamám sem készített jobban, viszont vannak olyanok is, amivel bárkit ki lehetne kergetni a világból. A paradicsomos húsgombócuk, a vadasuk vagy a paprikás csirkéjük például messzeföldön híres, viszont mindenkit őrületbe kergetnek azzal a szokásukkal, hogy a sült húsokat nem sütik meg eléggé. Én már többször elhatároztam, hogy dél előtt húsz perccel lemegyek hozzájuk, lekötözöm őket a székbe, és a szemük láttára sütöm még tíz percig a csirkemellet, bárhogy rimánkodjanak is kegyelemért. A másik szokás, ami valami úri huncutság lehet, vagy a franciás neve tetszett meg nekik, a besamell-mártás. Egy évvel ezelőtt bekattantak, és azóta amikor csak tehetik nyakon öntenek besamellel mindent, amit csak lehet. Olyan ez mint a volt NDK-s generászósz, ami ízletessé nem tette ugyan az ételeket, ehetetlenné viszont igen. Nem nyugszanak, amíg a szerencsétlen ananászos csirke meg nem fullad a besamellben, és a csőben sült zöldségeknek sincs kegyelem. Ha ezt a két rossz berögződést ki lehetne belőlük írtani valami titkos agykontroll módzserrel, ők lennének a világ legjobb szakácsai. Így viszont kétségbeesésemben néha a kebabosig szaladok, vagy szégyenszemre a világ egyik leggazdagabb emberénél, Ronald McDonald-nál ebédelek.