Még mondja valaki, hogy a sport nem edzi a jellemet is…

Akkor már kb. fél éve jártak atlétikára, és szépen fejlődtek. Persze, kezdetben nagyon nehéz volt. A mozgásformák is, meg a mennyiség is. Lemaradni azonban nem akartak a többiektől. Igaz, ezek a többiek igencsak jók voltak. Nem egy közülük országos bajnok. De annyira barátságos volt az egész és olyan jól érezték magukat, hogy csak otthon szenvedtek a kezdeti izomláztól.

Ahogy az idő múlt, egyre inkább a mozgás öröme került előtérbe. Már kezdték magukat biztonságban érezni, mikor az edzők közölték, hogy városi futóverseny lesz és indulni kell. Nem elég, hogy kiverte őket a víz, de otthon is kaptak rendesen. Mondván, hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek.

Szóval, szépen indult a verseny. Nem kis szorongás, cefet őszi szél, nagy tömeg, émelygés. Három hosszú kilométer. Megbeszélték, hogy ez kb. pont annyi, mint amennyit a nyáron Széplak és Siófok között többször is lefutottak. Azt is megbeszélték, hogy az elején nem kell elrohanni a többiekkel, mert elég hosszú lesz ez a futás. Meg vagy száz tök felesleges, értelmetlen tanács, ami inkább az aggódást akarta leplezni...

Nagy sokára végre sorakozó, helyezkedés, utolsó tanácsok. Aztán a rajt. Persze, az egész mezőny elrohant. Dőlt az összes taktikai elképzelés. Maradt a jeges rémület. A gyomra összeugrott, a pulzusa az egekbe szökött, a füle zúgott.