Mivel már mindenkinek tele a hócipője a meleggel, ezért úgy gondoltam, hűvösebb éghajlatra utazunk. Ha hinni lehet a Meteorológiai Szolgálat honlapján található információknak, akkor a kontinens nyugati felén nincs ennyire meleg, sőt ott még az eső is esik néha.

Grand-Duché de Luxembourg, azaz a Luxemburgi Nagyhercegség Európa északnyugati részén található, Németország, Belgium és Franciaország között. A legnagyobb miniállam függetlenségét hosszú küzdelmek árán vívta ki. A nagyhatalmak évtizedeken keresztül ide-oda tologatták egymás között, míg végül a Napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson született döntés alapján lett önálló állam. Tagja a Benelux vámuniónak, alapító tagja a NATO-nak, valamint az Európai Unió elődjének, az Európai Gazdasági Közösségnek is. Jelenleg az EU több fontos intézményének ad otthont: a Parlament Főtitkárságának, a Bíróságnak, a Számvevőszéknek, valamint a Bizottság több főigazgatóságának. A főváros a kormány és a nagyherceg székhelye, valamint itt található több külföldi bank kirendeltsége is. A nagyherceget egyébként Henriknek hívják, és a dinasztiája 1890 óta uralkodik Luxemburgban. Mindenképpen meg kell említeni, hogy az országnak több hivatalos nyelve van: a francia és német mellett a legtöbben luxemburgiul beszélnek. Ez állítólag a német egyik nyelvjárása, de egy öntudatos fiatalember felhívta rá a figyelmemet, hogy még csak nem is lehet a két nyelvet egy lapon említeni.

Bármilyen furcsa, Budapestről elég komplikált eljutni ide, mivel nincs közvetlen repülőgép-járat. Ha valaki autóval indul neki, akkor Ausztrián és Németországon keresztül kell utaznia, szerencsére végig autópályán. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy ez igen kemény megpróbáltatás, az út ugyanis legkevesebb 12 óra, ami eléggé megviseli az ember ülőgumóit. Mikor odaértünk, be fogjuk látni, hogy megérte. Köszönhetően az óceáni éghajlatnak, minden csodaszép zöld, hatalmas erdők, hegyek és folyók váltják egymást.

Trier irányából érkezünk a sztrádán, és viszonylag gyorsan elérjük a fővárost. Nagyon oda kell figyelni, melyik irányba fordulunk, mert nem lehet akármerre menni. Vannak olyan hidak, amelyeken csak egy irányban engedélyezett a közlekedés. Szabaduljunk is meg gyorsan a kocsitól, elvégre csak gyalog lehet egy várost felfedezni.

A IV. században római fennhatóság alatt állt a terület, két fontos kereskedelmi út is keresztezte itt egymást. Ezért építettek egy tornyot, hogy könnyebben lehessen figyelni a környéket. A X. században Siegfried gróf emelt egy erődöt, melyet „Lucilinburhuc”-nak hívtak, ebből alakult ki a város későbbi neve. Az erődítményt az évtizedek során többször bővítették, átalakították, aztán leégett, és újraemelték. A XVII. században egy francia építész, Vauban úgy felturbózta, hogy művét akkor az „Észak Gibraltárjának” nevezték el. 1994-ben a UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Lehetőség van arra, hogy buszon idegenvezetővel tekintsük meg, de szerintem sokkal érdekesebb, ha az ember sétál egyet. Ha felértünk, és még nem köptük ki a tüdőnket, akkor barangoljunk egyet az építészek után elnevezett kört formázó sétányokon. Lefelé menet vessünk egy kósza pillantást a városra is, meg arra a gyönyörű tulipánfára ott, a házak előtt.

A régi városrész tartogat még más látványosságokat is. A központja a Fish Market (Halpiac), de a szépen kialakított sétálóutcákon eljuthatunk a nagyherceg palotájához, aminek homlokzatát reneszánsz stílusban alakították ki. A Miasszonyunk katedrális, ami szerényen meghúzódik az épületek között, még a XVII. században épült. Ha kedvünk van barangolni a föld alatt, akkor meglátogathatjuk a Bock hegy kazamatáit. A Place Guillaume-on, mely nevét a XIII. században II. Vilmos holland királyról kapta, található a Városháza és a Turisztikai Hivatal, de jó időben vásárokat tartanak itt, esetleg koncerteket. Most is tele van a tér, oda kell figyelni, nehogy nekimenjünk egy standnak, esetleg egy szintén bámészkodónak. A sétálóutcák között található a Place d’Armes is, ez a fiatalok és idősebbek kedvenc helye, hiszen a rengeteg kávéház lehetőséget ad találkák megszervezésére. A városon keresztülfolyik a Pétrusse folyó, amelynek völgye fölé gyönyörű hidakat emeltek. Ezek közül az egyiket Adolphe nagyherceg után nevezték el, és 1900-ban kezdték építeni. Akkoriban hatalmas érdeklődés övezte, hiszen a legnagyobb kőből készült boltív volt a világon. Az óvárosban található viadukt 1859-1861 között épült. A Kirchberg Plateu-n található vörös híd hivatalos nevét Charlotte nagyhercegnőről kapta. A Pétrusse-völgy tartogat más érdekességeket is, például a Beck Bástyát, amelyet a spanyol uralom alatt emeltek (1644). Napjainkban Place de la Constitution a neve, szépen kialakított terecskével, virágokkal – és lélegzetelállító látvánnyal a völgyre és az Adolphe hídra.

Akár az óvárosban, akár a modernebb városrészben járunk, mindenhol szembeötlő, hogy a luxemburgiak mennyire szeretik otthonukat. Nem szemetelnek, nem firkálják össze a falakat, vigyáznak a padokra, parkokra. Minden talpalatnyi helyek kihasználnak, hiszen kicsi a város és az ország is. Tavasszal virágokat ültetnek, amiket nem tépnek le, nem tesznek tönkre. Ez olyan hangulatossá teszi a helyet, hogy az ember szinte el is feledkezik arról, hogy már órák óta sétál. Minket egy nagyon jópofa rendezvény is lekötött: gumikacsa úsztatást rendeztek egy szombat délután. A folyó felső részén elengedtek több száz sárga jószágot, melyeket megszámoztak, és az alsó részen kifogták őket. Lehetett fogadni arra, melyik szám érkezik be hamarabb. Muris volt látni, hogy az emberek – kicsik és nagyon vegyesen – a parton állva bíztatják a saját kacsájukat, holott halványlila fogalmuk sem volt arról, melyik is az övék. A térdig érő vízben gumicsizmás férfiak álltak botokkal felszerelkezve, és ha valamelyik hápi kisodródott, azt megpróbálták visszatessékelni. Sajnos nem tudjuk, hogy melyik játékszer ért be elsőnek, de nagyon jól szórakoztunk.

Ha gasztronómiai szempontból nézzük az országot, akkor meg kell említenünk a Mosel régióban termő 9 fajta szőlőből készülő borokat, a Haute-Sûre természeti park mezőgazdasági terményeit, állatait (szarvasmarha, birka és halak). Finomak a különböző gabonából készült péksütemények, de nem mehetünk el szó nélkül a rengeteg tejtermék mellett sem. Az egyik szupermarketben annyiféle sajtot láttunk, hogy nem hittünk a szemünknek. Az ízpróba is sikeres volt: amiket megkóstoltunk rendkívül ízletesek voltak. Luxemburgban nagy gondot fordítanak arra, hogy minden élelmiszert alaposan ellenőrizzenek. A különböző fajta termékeket címkékkel jelölik meg, amelyek azt bizonyítják, hogy azok átmentek a minőségi vizsgálaton. Sajnos nem tudok egyetlen olyan ételt sem említeni, ami kimondottan luxemburgi lenne, ilyet nem ettünk. A konyha nemzetközi, sokat vettek át a szomszédoktól, de természetesen vannak ázsiai és olasz éttermek is, sőt még McDonald’s is.

A fővároson kívül is találunk említésre méltó helyeket, azokra azonban nem elég egy nap. A méreteihez képest rengeteg látnivalóval büszkélkedik a kis ország: az Ardennek és természeti parkok, a Mullerthal, amit Kis-Svájcnak is hívnak, a Mosel-völgy, valamint a déli részen található Terres Rouge, azaz a „vörös kövek hazája”. Érdemes ezekre több időt szánni, hiszen rengeteg látványosságot és programot kínálnak.